Mindig elnyelem a szavakat
valami fojtó nevetésbe, mint mikor
szőnyegként árnyékom terítem
a nap útjába, melyen elhalad.
Oltalmazva nézek minden körülményre,
bár úgy teszek, mintha elkalandoznék,
magamra zárom az emberi kalitkát,
ha este befejezi énekét
minden madár, hogy onnan figyeljem –
ellopva – az ébrenlét pillanatát
a hangjukból, mint megfenyítettnek
szabad, hogy tiszteletlen illanjon
el mind a jázmin bokrok alatt.
*
A nap mögött az ég
Idővel megtanultam a szokásait és
megkedveltem. Előbb a kiszámíthatóságát,
majd a kérései közt támadt csendet,
ami olyan, mint a nap mögötti ég,
fakó ibolyaszínű és illatú, nem nagyon
tudunk beszélgetni még, de már rám bízza
az udvart és a kertet. Ha elmegy egy
másik, akit rólam kioktatott,
mind a rácsot ellenőrzi, nehogy kimenjek.
Zárva van, Uram – míg tétován méreget,
illendően szólok, hogy megnyugodjon,
ahogy a nap mögött az ég ránk sötétedik,
legelteti szemét a farkason.
A platánok felé – mutatom,
hogy el végig a platánok mentén menjen,
mert jobban ismerem ide az utat,
melyre árnyékát nógatva serken.
