Délután lementem a Dunára.
A kompnál kúsztam be a vízbe,
mert ott jobbak a hullámok,
majd a homokos partra szálltam
és bekentem magam tetőtől-
talpig agyaggal és kiterültem.
Amikor felébredtem, a négyórás
sétahajó éppen üdvözölt.
Integettem az utasoknak.
Néhány idős néni észrevette
és viszonozta a kimenő szokást.
Aranyosak vagyunk.
Szép délután.
Hullámokat hagy a hajó
és indulok, szaladok a homokon át,
hogy csobbanhassak és játszom
a gondolattal, hogy megfordíthatom
őket a testem lendületével.
Áthaladnak rajtam és a partot verik.
Képtelen vagyok megfogni, megragadni
könnyed alakjukat.
Nem vonatkoznak rám a szabályok.
Az útra gondolok és hogy mennyi
mindent otthagytam. Mind otthagytunk.
Minden méter mögöttünk a méteren
áthaladások pillanatának sorozata is.
És az is magunk mögött maradt.
Nem lehet felfogni.
Nincs erre kapacitásom.
Tanárnő, ha még egy évszámot megtanulok,
elfelejtem a telefonom pinkódját.
Édesanyámon felfedezem nagyanyám
elkopó, gyerekkori emlékképeimből
felderengő arcvonásait és tartását.
Miért őszül a test.
Ráncosodik a homlokom.
És az idővonal, amit magam mögött
húzok már nem lesz hosszabb,
mert a végéről lefoszlanak az
első emlékeim.
Alig jut eszembe Tomi az oviból,
pedig mindig vérzett az orra.
Feltörölném a könnyeimmel és
esedeznék a bocsánatáért
amiért nem hagytuk velünk játszani.
