Másfél évvel ezelőtt írtam egy könyvet,
amit soha senki sem olvasott el.
Minden éjjel felébredek négyszer-ötször
és hajnaltól kezdődően már csak
vergődöm és nézem a lassan
világló égalját a szomszéd háztetőn.
Mindig olyan későn jön el a reggel.
Hallgatom a szívem dobogását,
ami napról napra hangosabb.
Egyszer úgyis abbamarad.
Az álmok véletlenszerű sorrendje
képtelenné tesz a valóság
és az ábránd megkülönböztetésére.
Képtelen képek és vágatlan vágyak.
Értelmetlen életem.
Ezt már nem lehet kibeszélni.
Kiveszett a gyerekkorunkban oly
jellemző beszélgetés az álmainkról.
Talán a felnőttek már nem is álmodnak.
Triviális minden kín.
Szó szót sem ér.
Értelmetlen én és én.
Sosem reggelizem
mégis tele vagyok reggel.
Émelyítő félhomály:
ágyban ringó hányinger.
Én magam vagyok az a könyv.