Fekszem: összetört képkeret.
Mögöttem csak por, szürke padló.
Nem hiányol senki, nem szeret.
Kép nélkül, keretként hanyatló,
s bujdosó lettem,
üres már a lelkem.
Pedig mosolyog rám a nap,
fakón csillogok a fényben.
A vicsorgó éjfél belém harap,
csak vergődök a tehetetlen éjben.
Mert magam vagyok,
míg meg nem halok.
Ezernyi angyal jár mellettem,
mosolyognak, de rám nem néznek.
Bár tudnám mit tettem, mivé lettem,
s látnák, amit érzek,
de nem szeretnek,
csak lassan eltemetnek.
Magányban örökké
én leszek,
ki tudja, mi az övé,
s mi nem lehet.
Bedobva ágy mögé
ócska képkeret.