Likó Szilárd Balázs: Nem számítottunk hóesésre

143 méter magas hótakaró fedi az országot,
reggelre mindenki a felszínre mászott.
Ki-ki közelebbről, vagy mélyről,
panelből, kádárkockából, erkélyről,
ott álltak mindnyájan végül a síkon.
Mozdulni nem mertek, sehol egy víg nyom,
egymást bámulta kilenc és fél millió ember,
mutogattak, tátogtak, próbálkoztak nem egyszer,
de szó nem jött ki szájukon.
Hidegrázás futott vállukon,
mert egyik sem lépett a másik felé,
hiszen az energia, amivel spórolni kell még,
ha túl akarják élni.
Családtag a családtagot nézi,
mikor mozdul a másik,
és a szél, a hófúvás állít
oszlopot mindenkihez napokon át,
éjszakákon állják egymás torát,
vizsgálva, ki adja fel először.
Túllépni a gőgön
egyikük sem akar,
három hónapnyi pazar
téli álldogálás, hol esik még, hol fúj,
néha napsütés és azon túl
a jéghideg éjszaka, és ők csak állnak.
A tökéletes felszín határa
más ország, ahol hó sincs,
dolgoznak az emberek, szó nincs
megállásról, nekik átlagos a tél,
de nálunk tudjuk, a hótömeg a cél,
hogy csak csöndben várjunk,
felejtsük el, konzerváljuk
az alsó 143 métert. Foglalkozni vele
öregek vagyunk, fáradtak, eleve
ezt a telet kívántuk,
és szánjuk, bánjuk,
ha valaha tavasz lesz,
mert, ha elolvad, kezd
látszani az ezeréves ülepítés,
a terület melankóliája a felderítés.