Fényszalagos felhőket fest fel
az égre a természet részének
lenni kívánó nagyanyám
és én figyelem. Fegyelem.
Szégyenletes trükközések már
nem jutnak az eszembe, de
nem is kesergek miattuk.
Nincs miért búslakodnom a
forró augusztusi alkonyatban.
Ha máshová fordulok, csak nézem,
miképp folyik a Duna,
fodrozódnak fodrai,
habzódnak a habjai,
tobzódnak a trillái,
és eveznek az elektronjai.
Mindenkit szerettem,
mindenhogy szerettem
már őket.
Huszonnyolc éven át terelődtek
gondjaimon át e hullámok.
Egyenesen, ferdén, keresztben
bohókás álmok.
Léteztem már.
Mi többet érhetnék el.
S e táj
figyelte, amint emelkedem.
És szuggerálja majd a bukásom is,
melyen dolgozik minden sejtem.
Hamar eljön, mit hoz a víz,
és tájjá lesz a saját testem
is.
Ahogy a lassan festményébe
oldódó nagyanyám emléke is
ecsetvonásként hussant el
mellőlem, de azok a szellő-vonalak
csak magukba zárták, és így
legalább a színárnyalatok egymásba fonódása
visszaköszön a szivárványhártyámon.
