Mindig megnyugtat, ha
meghallom a hangját. Ez nem
afféle nyugalom, mint amikor
az ember leül munka után a kanapéra
és bont egy sört és bámulja a tévét.
Ez olyan nyugalom, mint amikor
az ember felmászik még hajnal előtt
a Kilimandzsáróra, hogy a nap első
sugara által emelt aranyhidat
odafentről lássa.
És ez a látás maga a cél.
Mindig ezt képzelem magam elé.
Olyasfajta látkép ez, ami ritkaságba
megy halovány életemben, olyankor
a nap első körcikkelye nem a fejem felett,
hanem a talpam alatt a horizont
mélységéből támad, és a magasabb
helyzeti energiám miatt megdicsőülést
érzek legbelül.
Sosem jártam még ott és igazából
még a kontinensen túl sem,
de így képzelem el.
Egyszer utaztam repülőn éppen
miközben kelt fel a nap, Barcelona
felé a tenger felett, és úgy tetszett
az éjszaka és a nappal nem is
különbözik olyan sokban.
Ha elég sokáig bámul a sötétbe
az ember, már úgyis úgy látja
a pislákoló csillagokat, mint
amiket úgy köt össze az aranyhíd,
mint engem a hegytetőn a nappal.
Csak pihenek és bámulom, hogy
játszik a levegő reszketéseivel
és hogyan csapja ki a párát a
lassan melegedő légtömeg, pedig
érezni nem is érezhetem ebben
a magasságban.
Bár errefelé sokat és erősen
fúj a szél, ez nem zavar,
sőt, olybá tűnik a
nap kadmium nyalábja
meg is állítja a levegő
felém irányuló
mozgását.
Ilyen érzés fog el,
amikor a fülembe ér,
még ha nem is épp hozzám
szól, vagy még csak nem is
fordul felém.
Csak tudomást szerzek
a létezéséről, bizonyosságot
a hangja által: a horizont fényei.
Hogyan mondjam el neki?
