Visszamászott a farkas az óceánba,
meggondolta magát.
Hiába lehetne fenevad, hiába
fenne kardot, kaszát.
Valami visszahívta őt, valami kín
feszítette puszta
szólongatta vagy üldözte kővár felszín
alá-alább szállni.
Ha megtelik így a színtér, és dörzsöljük
saját bőrünk, máris
közeledni látszék majd a fény-kékesség-
ég-féleség: a víz.
Tapodván-fordulván, ha egymáson mászunk,
csúszunk sárban ázva
és nem lesz út, ki útját egykor kijárta.
Ott szembejön árja.
Jönni fog. Itt lesz. Ég felett a kékben is
masírozás tűnik.
Magunk nézzük odafent is, mint ki felért
végre isteneihez
és büszkén vonul vissza oda, mit egykor
hátrahagyott: sárba-
-fára, vissza, vissza, zöldbe, árba, vissza
gyárba-árva, fázva
nyöszörög vissza az emberiség arra
a már szőrtelenné
tagadott, anyai búval betetőzött
görbe ágacskára.