Fára
Elfáradtam benne.
Bennelévő fáradtságom
egyenes elme.
Fáradozom, eltűnök.
Beszélek és megtűrök.
Elfáradtam mára
és mindenkorra másra.
Fáradt a tüdőm és fáradt májam,
fáradt nyakam és fáradt hátam
fáradtan cipelik fáradt váram.
A zsigereim is fáradtak
és a belek,
fáradtan hoznak be lábaim
és fáradtan megyek
haza.
A mozdulatom fáradt,
az ujjaim végén remeg,
fáradtan emelem fejem,
ha lennének kezek,
mik megtartják fáradtságul
jutalmam, elhalványult –
eluntam.
Elfáradt a szavam
és nincsenek is többé,
elfáradtam szólni,
így én sem vagyok többé.
Elfáradt az élet
és lassan csordul már le,
elfáradtan élek,
s bár fejezném be.
Fárad a szó
és fáraszt az írás,
fáradó rímekben
jobbakat ír más.
Elfáradtam mára, de bár haza tudnék menni,
bár volna otthon, hol szabad fáradtnak lenni
és mikor oda érnék leülnék, feküdnék
csak minél mélyebbre, mélyebbre zuhannék
csak bele a semmiségbe, hogy lepjen el
és fedjen be.
Belefáradtam a semmibe.
