Vannak olyan pillanatok
az életben, amikor az ember
véletlenszerűen öntudatára
ébred és rácsodálkozik a világra.
Ilyenkor a hétköznapi dolgokat
is értelemmel ruházza fel,
és úgy tűnik, mintha minden
összeállna egy teljes rendszerré.
Lehet ez egy folyóparton, vagy
a Balcsinál a hullámokat nézve,
vagy a vízibiciklit, amint zajt csinál,
vagy csak séta mentén napsütésben
a forróságot a bőrön viselve.
Májusban volt legutóbb ilyen érzésem.
A városban sétáltam, klasszikus ötker.
Kifelé a körút irányába a naplementében.
Egy keresztutca állványzata aranytenger-
ként magasodott elém, és csak utóbb láttam,
hogy a megszokott zöldes háló lepi
és mögötte kitűnik a mívelt-márványsárga
test és idomok. Tétováztam,
majd indultam is volna neki,
de egy könnyed szellő megemelte a takarót,
és úgy tűnt, a hullám nemcsak azt,
hanem az egész épületet megrázza, ablakok
és kövek mállottak tengerré,
a fotonfelhő követte és arcomba csapott,
egyet pislogtam, rájöttem:
Itt vagyok a jelenben.
Körülöttem minden él és mozog.
Itt a szél, mint szél örvénye forog,
és a testem minden pillanatban
érintkezik vele, amint színaranyba
önt az egész nap.
Mint ki a világon rajtakap
voltam én cinkos-e leleplezésben
és úgy őriztem ezt a mozzanatot,
mintha titok volna, és én volnék
az első, ki rádöbbent.
Az egyetlen, a soha el nem múló:
emberek embere.
Tűnő ábránd volt, mikorra visszaemlékeztem,
hogy többször is éltem már át ilyet
és minden bizonnyal minden másik ember is.
Ilyen ez a megdicsőítő pillanat,
ilyesmit érezhetett az első félmajom,
vagy akármilyen homo-lénység,
mikor rádöbbent kétség-
-et kizáróan, hogy ő itt van.
Mind itt vagyunk,
s ha léteztünk már,
tapasztalván ezt,
miért nem tudjuk
soha megosztani a másikkal?
