Véget értek a diákévek.
Szépek. Voltak.
De ezzel a szeptemberrel már nem érint a tanév.
Mindenki csodálja, hogy ezt
miért siratom huszonnyolc évesen.
Mit lehet mondani, ez az életem,
és még mindig olyan sutának érzem
magam, hogy egy másik életen
át is taníthatnának.
Sosem akartam felnőni.
Nem én növesztettem magam ilyen nagyra,
hanem az idő. Az idő, melyről minden –
egyszerűen minden öregember azt suttogja,
hogy úgy eltelik, mint egy pillantás
a lemenő napba és hiába történik az emberrel
maga sem fogja fel.
Én sem.
Vízszintes ráncok jelentkeznek a homlokomon keresztben.
Ősemberként már nem is élnék.
Egyre közelebb a félidő.
Mindig is féltem tőle. A valóságban
nem jön el az ördög alkut kínálva,
pedig eladnám a lelkem,
úgysem használom.
A gyerekkori emlékeim nem kopnak el.
Meghallgattam száz pszichológustól,
hogy azok többet nyomnak a latba,
mint a kései történések,
és ezért olyan, mintha az lett volna a tegnap.
Pedig tegnap még augusztus volt.
Egy egész nyáron át harmincöt fok.
A pusztító perzselésben még mindig
úgy barnultam le, mint gyerekként.
Nem volt mit levetnem magamról.
De itt az ősz, és bár még semmi sem változott,
ezernyi költő ezernyi szavával és mondatával
idézhetném ide az idő múlását.
De mások más szavai
sosem fejezik ki,
ami idebent van.
Én meg hiába próbálom,
a semmiről a semmit írni semmilyen.