Hideg ma a Duna. Siet a víz.
A bátyám lábához odasodort egy papírcsónakot.
Kivette. „Lehet, hogy tízezer dollár.”
„Ez biztosan egy jel.”- feleltem.
„Parkolójegy!” – állapította meg aztán.
Szétszedtem volna, de megállított, mondván
ezzel tönkretenném az univerzumot.
Visszatettem hát a vízre és tovább úszott.
„Mondjuk azt megnézhettük volna, honnan jött”.
Alig haladok a festményemmel.
Rád gondolok és nem értem a szemem
által támasztott kép pixelméretét.
És hogy miért almák nőnek a kertben,
ha sosem eszem belőlük és végül
mindig az Aldiban állok sorba másért.
Már órák óta érzem az eső szagát,
de csak nem akar leszakadni.
Hallom, ahogy félóránként költözik a komp
és még mindig rád gondolok.
Bele akarom nyomni az orrom a combod
puha részébe, úgy, hogy ne az illatos
levegőt, hanem magát a testet
szívjam be.
Beszívnálak tehát.
Nincsenek lelki szemeim.
A kert végében lévő magas nyárfának
úgy fújja a lombtetejét a lemenő nap
derengése, hogy le se tudom írni a
színét.
Furcsa, amikor a felhősáv az ég közepét
foglalja el, és a horizontról alásüt a
nap.
Kicsit cinkosnak és perverznek érzem
alulról az idomokat.
Aláfeküdnék.
Alád.
