Hanyatt vágott a Balaton.
Úgy fekszem benne,
mintha ez volna a közepe,
pedig csak ötven méter a part.
De már nem látom,
mert fejemen az úszószemüveg
pont úgy takarja ki a látképet,
hogy csak a háromszázhatvan fokos
égbolt vesz körbe.
Valamiért olyan, mintha
magasan volnék,
pedig épphogy jut az orromba levegő.
Nem tart fent a víz,
ahhoz éppen nem elég a
zsírpárnám, ezért folyton
kalimpálok a lábammal.
Stabilizálódom.
Fátyolfelhők kilenc és tíz
kilométeres magasság körül
fölöttem. Fújja őket a keleti szél,
mint égi dűnék, kanyarognak,
ringnak és szerte-szertefoszlik
a szélük.
Egy repülő halad át az egyik felett,
de végig tudom követni a testet,
oly vékony a lepel.
Nem is húz kondenzcsíkot.
Nem fázom a vízben, bár
bőröm átázott már.
A felső tíz centi mindig melegebb
és minden igyekezetemmel fent akarok
maradni. Itt a csúcson.
Csak a levegővételem hallom:
Darth Vaderes innen bentről,
minden mást elnyom a víz
kellemes csendje.
Az ég kékjén megjelennek
szemfolyadékomban az oly
régen levált kis pálcikák,
s úgy táncolnak, mint még soha.
Csak most, csak nekem.
Nem is láthatná ezt más,
s ha sokáig bámulom, én sem
fogom, mert túl közel
a napkorong és sosem
szabad a szépbe nézni.
Nem akarok kimenni,
sem elhagyni ezt a helyzetet,
de félek, hogy elüt egy sup,
vagy egy vízibicikli,
amit nem szúrok ki innen,
így muszáj.
Fej ki, hang be.
Ordítanak.
