Erről mesélek egy mellékhelyiség folyosóján valami idegennek. Mennyire szépek a szemei, meg milyen a haja – mert éppen részeg vagyok, és kell a mélység, amit másokban lelhetek.
Egy folyosón vagyok, de lehet egy erdő kijárt útja éppen, mert érezni a levegő másságát, és hallom az ágak reccsenését. Csodálkozom bennük. Olyan nyugtató a tudat, hogy az agyad egy szerkezet, és te vagy a vezérlője. De most féltem magamtól. Érezni akartam valami mást, mint ami megszokott. Például érezni akartalak téged. Simogatni és vigyázni rád. De már nem lehet.
Egy folyosón vagyok, sírok vesznek körül; ez egy köztemető – realizálom magamban. Néha a szavakat jobban kellene definiálni. Például az emlékeimben már a hangodat sem tudom körülírni. Lágy volt, vagy vaskos, mint egy betonépület, ami egy populáris környéken helyezkedik el? Nyolcemeletes, tele régi, halott növénnyel és halálra ítélt könyvekkel. A panelek is olyan formációban vannak, mint mi.
Egy folyosón vagyok az albérletedben, ahonnan belátok a szobádba. Látom, ahogy éppen a szőnyegen fekszel. Furcsa szagokat érzek, mintha vasas lenne a levegő, és hideg van. Meg rengeteg vér, amiben úszol. Ki tette ezt veled?
Talán sosem derül ki annak a fószernek a neve, akinek meséltem rólad egy mellékhelyiség folyosóján, részegen.