Zöldesen fekszik a könyvborító a lágy napfény alatt; radioaktív tevékenységek sorozata felbátorítja a mit sem sejtő sejteket az öngyilkosságra. Éber járőrök a kihalt utcákon, dílereket keresve. Labirintust alkot a csillagkép, ahogy felnézel az égre. Nem tudsz kijutni ebből, örvénybe kerültél.
Kékesen reszketnek a csigák, ilyenkor csendes a város. Sehol egy árva lélek; álltam egyedül éppen. Nem mondanám, hogy hideg volt, viszont láttam a leheletem, ahogy messze száll a sínek fölött, másfél méter magasan. Valahol most zártak kulcsra egy házat. Hallottam a zár kattanását.
Rád gondolok: hogyan nézhetsz ki alvás közben? Gyerekként tobozokat gyűjtöttem egy kórház udvaráról, hazavittem a betegséget. December volt, szürkére festettem őket a kedvenc ecsetemmel. Szürkésen képzeltem el az ünnepeket – fenséges szín. Pont ilyen színű nyakláncot ajándékoztam neked, illik a tónusaidhoz.
Levegőillatú szobában képzeltelek el, ahogy hazaérkezel a melegbe, fáradtan. Nehezen beszélek az érzéseimről mostanában; mondanék valamit, de elhallgatok közben. Sokat voltam csendben gyerekként, vagy épp az ellenkezője. Különleges vagy nekem, te káprázatos teremtés; a legjobbat hozod ki belőlem. Nem félek kimutatni a csodálatot irántad, csak picit máshogy fejezem ki magam: érthetetlenül.
Pedig tényleg szeretlek. Csak nehéz megfogalmazni a veszteséget, ami felébreszti az alvókat. És sosem derül már ki, mit látott a búvár, aki eltévedt a tenger mélyén, miközben kifogyott az oxigénpalackja.