Ébren
Ébren vagy, miközben visszaemlékszel a múltra, vagy éppen a jövőn töprengsz. Milyen is lehetett volna?! Fehér ruhában igent mondani a halálra, véres szemekkel mosolyogni, ordítva csendben maradni. Ilyen lett volna… veled.
Egy szociopata, magának való ember megérdemelt társa: a magány. Miért hagyunk nekik teret? Talán csak túl jól rejtőzködnek, mint a bőrt váltó ragadozók. Kedvesek, szelídek és barátságosak – amíg tart a manipuláció.
Hatalmas táskákkal megpakolva várni valakit, aki messziről jön érted, hogy végre elmenekülhess a kínok fogságából. Fárasztó volt azt a rengeteg érzelmet rád pazarolni. Mert miközben én tényleg próbáltalak szeretni minden erőmmel, te csak önmagadat tudtad szeretni. Mindig csökkenő négyzetméterek, egyenes arányossággal: mire ráeszméltem, már az oxigént is elszívtad előlem.
Milyen is lett volna örökre veled maradni? Olyan, mint egy földi pokol, rózsaszínbe csomagolva. Hazugságokkal és kitalált történetekkel, kimondott „szeretlekekkel” és eldugott lakáskulccsal, hogy amíg távol vagy, ne tudjak szabadulni. Nem szóltam a hatóságoknak; nem akartam belekeverni őket a mi harcunkba. De te még mindig megszállottan kerestél, kutattál utánam, amíg végül sikerült teljesen köddé válnom a szemeid előtt.
Kösz, hogy voltál – megtanultam értékelni a valódi jót. Igazából mindketten ébren vagyunk: te a múltban, én a jelenben. Csak én tudom igazán, milyen lett volna, ha veled maradok.
Most nem írnék.