– az önfejlődés és a szellemi felemelkedés kapcsolódásai –
A mester és tanítvány viszonya mély és jelentőségteljes szerepet játszik az emberi fejlődés történetében. Legyen szó művészetről, filozófiáról, kézművességről vagy a spirituális útkeresésről, a jó mester irányt mutat, de nem irányít, s így lehetővé teszi a tanítványnak, hogy önmaga legjobb változatává váljon, ne pedig a mester árnyékaként létezzen. Az a fajta tanítványi viszony, amelyben az önállóság és a mester iránti tisztelet egyaránt megvan, lehetőséget ad a szellemi és emberi fejlődés magasabb szintjei eléréséhez.
FÉNYTELEN FÉNYHOZÓ
A jó tanítvány nem másolja le egy az egyben a mesterét, hanem megpróbálja önmagát a mester szintjére emelni a tőle kapott tudás által. A jó mester pedig megtanítja a tanítványnak, hogyan tudja önmagát mesterien megcsiszolni az átadott tudással…
φ
Kártyát vetett a sors
asztalán a mester
nem osztott sok lapot élő
igékbe forrasztott bele
hiába kértem őt kicsit
még hadd legyek halott
hiszen csiszolni kéne még
engemet mert meglehet
ugyan a kőbe zárt
lelkemet fénybe vitte már
míg a lassan múló testemet
börtönömnek szánva
földre küldte megcsiszolni
pedig tudja jól az élet
rajta semmit sem csiszol
meg nélküle az elme
sem lesz halhatatlan
fénytelen marad mert csak
vele együtt egy és oszthatatlan…
φ
A tanítvány a mester példájából és tanításaiból merít erőt és inspirációt, ám az igazi fejlődés akkor kezdődik, amikor a tanítvány a saját útját járva alakítja tovább az átvett tudást. A mester tehát nem pusztán tudását adja át, hanem a tanítvány képességét is megerősíti, hogy önálló, önállóan gondolkodó és cselekvő emberré válhasson. A mester és tanítvány közötti kapcsolat ebben az értelemben nemcsak tanulási folyamatot jelent, hanem egy szellemi küzdelemben megvívott harcot a belső fejlődés érdekében, mely során mindkét fél gazdagodik: a mester a tanítvány felemelkedését látva, a tanítvány pedig önmaga megismerésében és saját útjának megtalálásában.
A mester szerepe több annál, minthogy átadja a tudását; ő az iránymutató, a tanítvány lelki és szellemi fejlődésének katalizátora. A valódi mester úgy vezet, hogy közben tiszteletben tartja a tanítvány egyediségét, és felismeri: a tanítvány valódi célja nem az ő tökéletes másolatává válni, hanem saját lényének legmagasabb fokára emelkedni. Ahogy a versem sorai is kifejezik: „A jó tanítvány nem másolja le egy az egyben a mesterét, hanem megpróbálja önmagát a mester szintjére emelni a tőle kapott tudás által.”
„A jó mester elülteti a tudás magvait, de a tanítványnak kell azokat öntöznie.” – (Platón – Állam)
Egy igazi mester nem dominál és nem követel engedelmességet, hanem tisztán látja, hogy a tanítvány végső soron önmaga építéséért, belső megújulásáért van ott. Az ő feladata, hogy bátorítsa és utat mutasson a tanítványnak, hogy merjen önállóan gondolkodni és saját tapasztalatokat gyűjteni. Ebben a kapcsolatban a mester nem uralkodik a tanítvány felett, hanem inkább „társaként” jelenik meg, aki egy utat mutat, egy távlatot nyit meg, de a tanítvány az, aki ezt a távlatot a saját képére formálja.
Mint a versben utaltam rá: „kártyát vetett a sors asztalán a mester”, és „nem osztott sok lapot élő igékbe forrasztott bele”, kifejezik azt a paradoxont, amelyben a mester jelentős tudást birtokol, ám csak a legszükségesebb részleteket tárja fel. Ez nem azért van, mert korlátozni akarja a tanítványt, hanem mert tudja, hogy a fejlődés érdekében a tanítványnak saját magának kell felfedeznie a mélyebb igazságokat, és át kell alakítania a tudást a maga képére.
„A legnagyobb ajándék, amit a mester adhat, a szellemi felszabadulás lehetősége.” – (Seneca – Epistulae Morales ad Lucilium)
A tanítvány önállósága és egyedisége központi elem a mester és tanítvány közötti kapcsolatban, azonban a tanítvány belső fejlődési folyamata megköveteli, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor egyedül kell „játszania a lapokkal”, melyek az élet asztalán megjelennek. Ez az önállóság és a belső erő az, mely lehetővé teszi a tanítványnak, hogy saját élete tapasztalataiból építse fel tudását és bölcsességét. Ezáltal a „kőbe zárt lélek” szimbóluma is értelmet nyer: a tanítvány lelke, melyet a mester tudása formált, még nem teljesen szabad, amíg nem tanulja meg önmaga megcsiszolását. A mester csak az eszközöket adja hozzá, de a valós fejlődéshez elengedhetetlen az, hogy a tanítvány saját felismerésekkel gazdagodva alakítsa ki a saját útját.
„Tudd, hogy semmit sem tudsz; csak így nyílik meg az út a bölcsesség előtt.” – (Szókratész – Platón: Szókratész védőbeszéde)
A mester és tanítványa közötti kapcsolat legmélyebb szintje akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a tanítvány felismeri, hogy a tudása és annak fejlődése, a mester tanítása nélkül sosem lenne teljes. Ugyanakkor a tanítvány minden fejlődési szakasza, minden elért tudásszintje és belátása, a saját egyedi életútjának a része. A mester öröksége abban rejlik, hogy tanításai nem megkötik, hanem felszabadítják a tanítványt, és az ő jelenléte nélkül is „egy és oszthatatlan” kapcsolatot képes alkotni. Ez a kapcsolat azonban nem teszi a tanítványt függővé vagy alávetetté; éppen ellenkezőleg, lehetőséget biztosít arra, hogy a tanítvány egy nap maga is mesterré váljon. A valódi mester elfogadja, hogy egy idő után a tanítvány önálló, független lénnyé válik, aki a saját igazságait éli meg. Ebben a folyamatban a mester és a tanítvány kapcsolata a fejlődés során, egyre inkább szellemi társkapcsolattá válik, ahol az egykori tanítvány is hozzájárulhat a közös tudáshoz, bármennyire is különbözik saját útja a mesterétől. Amint a versben utaltam rá: a „hiába kértem őt, kicsit még hadd legyek halott” idézett sorában, ott rejlik az az érzés, hogy a tanítvány, bármennyire is törekszik a mesteri szint elérésére, néha még fél elengedni ezt a kapcsolatot, és szembenézni a saját kihívásaival. Azonban ahogy a versem is sugallja, a félelem elmúlik, a tapasztalatok pedig lehetőséget biztosítanak arra, hogy az elme „halhatatlan” legyen.
„Az élet semmit sem ér, ha nem próbálkozunk magunk fölé emelkedni.” – (Seneca – Epistulae Morales ad Lucilium)
Én úgy látom: az élet és a valóság gyakran, kíméletlenül formálja az ember jellemét és lelkét, ami a tanítvány fejlődésére kiváltképp igaz lehet. Erre a versemben, a „földre küldte megcsiszolni” sora jeleníti meg azt a paradoxont, hogy bár a mester tanítása világítja meg a tanítvány útját, de a fejlődése érdekében szükséges megtapasztalnia a lét fizikai, testi kihívásait. Az élet akadályai olyan formáló hatással vannak a tanítvány lelkére, melyek más módon nem érhetőek el. Az „elmét halhatatlanná tevő” folyamatban a mester tanításai csak az irányvonalat adják, míg a tapasztalatok alakítják a tanítványt valódi, független gondolkodóvá.
A „lassan múló test” és a testi korlátok az élet sajátosságai, melyeket a tanítványnak el kell fogadnia és meg kell haladnia. Ahogyan a versben rejlő kép is, hogy – „a lassan múló testemet börtönömnek szánva, földre küldte megcsiszolni” -, arra kívánt rámutatni, hogy a mester felismeri: csakis az élet szenvedései és tapasztalatai által válik a tanítvány igazi mesterré, aki saját börtönét önmaga oldja fel.
„Ne hajszold a boldogságot, hanem érd el, hogy a tudás által közelebb hozd magadhoz.” – (Epikurosz – Fő gondolatok)
Ahogy a tanítvány eléri saját megvilágosodását, fokozatosan kialakítja önálló tudását és tapasztalatait, melyek már nem csak a mesterét tükrözik, hanem saját belső fejlődésének eredményei. A versem „csiszolni kéne még engem” sora arra emlékeztet, hogy bár a tanítvány az élet és a mester tanításainak hatására fejlődik, ez a folyamat soha nem lesz teljesen lezárva. Az eredeti és önálló tanítvány, aki képes a mester tanításainak sajátos módon történő alkalmazására, egy új tudásformát adhat az átadott örökséghez.
A jó mester tudja, hogy a tanítvány végül túllépi az ő árnyékát, a tanítvány pedig megérti, hogy a mester által adott alapot meg kell tisztelnie azzal, hogy tovább formálja és új utakat keres benne. Az örökség tehát nem statikus, hanem folyamatosan megújuló és élő folyamat, melyben minden generáció saját egyediségével gazdagítja a hagyományt.
„Az igaz tudás abban rejlik, hogy felismerjük, mi az, amit nem tudunk.” – (Konfuciusz: Lun jü – Beszélgetések és mondások)
Lényegében a mester és a tanítvány kapcsolata ciklikus természetű, amit leginkább az igazol, hogy a tanítvány, aki egykor az élet és a mester által formálódott, egy napon maga is mesterré válik, és átadja tudását, melyet a saját tapasztalatai és felismerései gazdagítanak. Így a tudás és a bölcsesség láncolata öröklődik tovább, megőrizve a tradíciókat, de mindig újabb, frissebb erőkkel gazdagodva kel életre.
A mester és a tanítvány kapcsolatának végső célja tehát, nem csupán az egyéni tudás növelése, hanem az önismeret és szellemi felemelkedés útjának a kiteljesedése. A tanítvány felnőtté válása, majd mesterré lépése az önismeret diadala: „egy és oszthatatlan,” ami végső célként a tanítványt arra ösztönzi, hogy saját életét teljesen, függetlenül és szabadon élje. Amit a versem is sugall: a mester és tanítvány közös célja, a lelki megvilágosodásban és a tudásban nyer végső értelmet.
Ezen értekezésem – a mester és tanítvány kapcsolatának filozófiai, pszichológiai és szellemi dimenzióit vizsgálja, ami mellett – központi eleme önreflexió és önelemzés a saját versem, a Fénytelen fényhozó gondolatisága és mondandója alapján. Még mielőtt megfejtenék helyettem, hogy mire gondoltam a megírásakor, miközben: – „Gondolta a fene!“ – a klasszikusokat idézve.
– VÉGE? –
Dehogy.
A felhasznált irodalom jegyzéke:
- Platón – Az Állam (különösen a tudás átadásának módszereiről szóló részek illetve a barlanghasonlat része, mely a tudásba való belépés folyamatát szimbolizálja), valamint a Lakoma és a Phaidrosz, ahol a lélek megismerésének folyamatáról és a vágyak megszelídítéséről is szó esik.
- Arisztotelész – „A tudás gyökere keserű, de gyümölcse édes.” – Nikomakhoszi Etika
- Szókratész – Platón: Szókratész védőbeszéde (Szókratész ezen gondolata kiemelkedően jelenik meg a védőbeszédben.)
- Seneca – Epistulae Morales ad Lucilium (Levél Luciliushoz) – Több levélben is szerepel a bölcsesség keresésének fontossága.
- Epiktétosz – Kézikönyvecske – „Senki sem szabad másoktól, aki önmagán nem képes uralkodni.” – (Az önfegyelem és az önállóság a tanítvány szellemi fejlődésének alapja, és a mesteri szint elérésének a záloga.)
- Püthagorasz – Több írásában is megtalálható a tudás és cselekedet összekapcsolása. Pontos forrás nem maradt fenn, de a mester és tanítványa közti kapcsolat gondolata, Püthagorasz iskolájának tanításaiban központi szerepet játszott.
- Epikurosz – Fő gondolatok – Epikurosz a boldogság és a tudás kapcsolatáról részletesen ír ebben a művében.
- Konfuciusz – Beszélgetések és mondások (Lun jü) – Több helyen is megtalálható a gondolatmenetem alaptézise, különösen az önismeretről szóló tanítások között.
- Varjú Zoltán – CSISZOLATLAN – DunapArt Kortársak, Paks. 2023. – ISBN 978-615-01-8834-8 – (Fénytelen fényhozó – című vers.)
