A fény sosem onnan érkezik, ahol minden tiszta és átlátható, hanem abból a mélységből, ahová önmagunkban leereszkedünk, hogy felszínre hozzuk azt. A sötétség tehát nem az ellenségünk és nem is a barátunk, csupán egy olyan hely, ahol még nem ismertük fel önmagunkat. Ezért aki a fényt keresi, annak előbb saját árnyékát kell megismernie: szembenéznie vele, megnevezni és elfogadni a létezését, hogy többé ne uralkodhasson az felette.
A teljesség útja sosem nyílegyenes, és nem is gyors. Inkább lassú, lélek-mély kőfaragás: minden felismerés egy újabb vésés a szív és a lélek rejtett szobrain. Mesterünk tehát nem rajtunk kívül áll, hanem bennünk él, olyankor is, amikor lélekkézzel nem tapintható. A bennünk élő testvériség pedig nem azt jelenti, hogy mindenki útja egyforma, hanem hogy mindannyian ugyanazt a csillagot keressük különböző, mégis egységet alkotó éjszakáink égboltjain.
A fény nem győzi le a sötétséget és nem is veszít ellene — hanem visszatér oda, ahonnan sohasem hiányozhatott. Így aki valóban megismeri, az rájön: nem birtokolhatja, csak kiáraszthatja önmagából, hogy ne akadályozza további áradását. Talán épp ezért a teljesség felé vezető út nem más, mint visszatérés önmagunk valódi középpontjához — oda, ahol a szeretet nem pusztán tanítás, nem torz eszme, és nem üres, elérhetetlen ígéret, hanem létezésünk értelmének valódi záloga.
És aki idáig eljutott, az már tudja: a fény sosem volt kívülálló része az életünknek — mi távolodtunk el tőle, hogy visszatérhessünk oda, ahová öröktől fogva tartozunk.
