Láncos Eszter: Lakatlan sziget?

      Ha a kisgyerekkoromról kérdeznek, sokszor megesik, hogy először a vége jut eszembe. Hatéves koromban egy hideg, sötét, havas estén a testvéreimmel, a német juhásszal és a szüleimmel trabantba ültünk, és átköltöztünk a hatalmas, (ámde épphogy csak) félkész házba a vidéki város szélén. Ezután egy többnyire kaotikus és nehéz, sok szempontból mégis színes időszak következett. Az előtte lévő éveket viszont egyáltalán nem a színek dominálták. Akármennyire is próbálok felidézni más képeket, a nyolcvanas évek végi panel lakótelep sajátos hangulata és formái tolakodnak előre. Szürke téglalapok és négyzetek, egymáshoz fantáziátlan síkokban, kiszámíthatóan bezárt szögekkel kapcsolódó vonalak. A járda iszapszíne, a panelblokk nyomasztó szürkésbarnája, a házak között húzódó ég vígasztalan kékje. Az óvoda fala ugyan bevállalt egy halványsárgát, de a villás tetejű kerítése mögött derékszögekben forduló aszfaltösvényeivel nem csinált nyarat. A hétvégi zöldbe szabadulásból hazacipelt rügyes ágak, vagy a konyhánkban anyukám piros szalagról lógatott lyukas finn kenyerei azért ma is élénk színfoltnak hatnak, de az a néhány év számomra a fantáziát tompán elkerülő felületek ideje marad.
      Akkoriban gyakran rajzoltam ugyanazt. A kép bal oldalán szárazföld házakkal: a kikötő; mellette tenger, rajta vitorlás, a vitorláson én. A kép jobb oldalán pedig lakatlan sziget, aminek homokos partja lankásan emelkedik ki a hullámok közül. Rajta pálmafák, köztük függőágy, a legváltozatosabb gyümölcsfák, egzotikus állatok, főként madarak. Napfény, szellő, színek, illatok. Ide tartottam én. Nem emlékszem rá, hogy lett volna olyan rajzom, amin meg is érkeztem. Úton voltam mindig, arccal a sziget felé, megkönnyebbülve, hogy elhagyhattam az épített várost. Egy jól képzett, tapasztalt lélekbúvár persze biztosan meg tudná mondani, hogy milyen lelki folyamatok vezethettek az ilyesfajta rajzok rendszeres elkészítéséhez, de én szerencsére sem jól képzett, sem lélekbúvár nem vagyok, így megkönnyebbülten hátradőlhetünk: az elemzés elmarad. Ám az mégis érdekes, hogy mikor jutott eszembe ez a rajz legutóbb.
      Most is egy kocka alakú házban lakom, de itt az ablakom, a többi kocka mellett fenyőkre és néhány indokolatlan helyen gyökeret vert, elvadult gyümölcsfára néz. A nappaliba pedig, minek tagadjam, csodálatosan ömlik be a napfény a déli órákban. Itt szeretek üldögélni, vagy fekve napozni a szőnyegen. Sőt! Mivel a maradjszépenotthon idején rászoktam, hogy a természet hangjait játsszam le a legnagyobb vidómegosztón, néha a kavicsos öbölbe érkező tenger is ott fodrozódik a szobában. Ahogy a csatorna ígéri, ez valódi relax, az év 365 napja közül bármelyiken.
      Március első hétvégéjén megint ott feküdtem a vaj színű, süppedős szőnyegen. Szólt a háttérben a partra kúszó, majd visszahúzódó sós víz moraja. Fokozatosan átadtam magam az érzésnek, hogy melegszik a bőröm, és vele a végtagjaim a sárga fényben. A virtuális tengert hallgatva pedig lassan azt a fantáziát is átéltem, hogy én igazából a tengerparton vagyok. Kezdtem érezni a sótól átitatott levegőt, és a langyos vizet, ami eléri a jobb vádlimat, onnan továbbmászik a térdem alatt, aztán visszafolyik a hullámokba. Arcomat méginkább a nap felé fordítottam, és hirtelen ráeszméltem. Megérkeztem! Megérkeztem a szigetre! A felismerés annyira meglepett, hogy kinyitottam a szemem. Néztem a repedést a plafonon, a zöld növényeket az ablak előtt. Nem is lakatlan sziget ez, hiszen itt van velem a két gyerekem. Ez egy paradicsomi sziget. Az ideúton sok mindent tanultam magamról, másokról, a világról. Sosem merném azt állítani, hogy bármit tudok. De most is minden nap játszom, felfedezek, megismerek. Jól érzem itt magam, és mindenféle egzotikus gyümölcsöket szüretelek.

További bejegyzések