Miatyánk, ki vagy az áram
magasfeszültségű dobozában,
a hőhidakra kiülő ószövetségi penész-szakállban,
körtecseréléskor a létrára mászva
izzasztó, megsürűdött meleghullámban,
kinn felhők foszlott gúnyás szabadcsapatában,
a nagybani piac untig önismétlő gyümölcskupacában,
tán te vagy az a félrebillent, gömbölyű fejű klón ott
a tetején, pici szeplők az almahéjon a gondok,
gyűrt álladon légynyi okos kecskeszakállad,
fejed búbján fésű le nem simítja a szárat,
vagy tán te vagy itt mind ez a sok viaszos, sima zárvány,
szilva-alveolok, körte-kobakok, ezerfejű, napfényt okádó sárkány.
Szent nevedet minden tócsa színén kivéssék,
akinek kell, vigye, költse, tessék,
hatalmas aranybalansz fenn a hitelesség,
súlya a földre leessék,
onnan felemeltessék,
pecsétet
éget
minden homlokra, kilógó vállra, karra,
bárki akarja, nem akarja,
s bárha minket a fény zavarna,
súnynánk bendőjében a rácsfogsorú, hatalmas szobahalnak,
rést talál a folyékony fém, átég, becsorog rajta.
Jöjjön el az az ország,
üssék birkabőrünkre mennyei szavatosság
pecsétjét, triangulum-szerü minta,
dátummal, sorszámmal, lemoshatatlan a tinta,
s ha majd a mészáros fogasra
akasztja
lelkünk bőrét, izzik az ábra rajta,
de hiszen itt van az ország,
megérzik a bőrön át a mozgó lapockák,
itt van test-zsákba varrva,
bújtatva bodzába, muharba,
melyet félrehajtva
homlokon talál a nap biliárdgolyója,
nem igazán lehet szavakkal szólni róla.
Akaratod legyen a mágnes,
mely rozsdás vasporra, rám les,
ránts össze, legyek egy test,
pólusaid közt ide-oda kergess,
legyek szőlővérre szomjasan lebukó seregélyhad,
formázzak sejthalmazzá tapadó méhrajt,
maradjak akaratod szerint az egy és az összes,
lomhán mozduló mézzel csordultig tölttess,
kaptár-testbe öltöztess.
Amint a mennyben,
ha kéken újra vakolják,
vagy oltatlan sistergő fehérrel meszelik a portád,
vagy újra gyújtják születésnapi tortád,
hisz minden nap újszülött vagy,
s mégis oly sokadik születésnapodat ülöd meg,
éjszaka hosszat kell a tüdődet teleszívni,
hogy hajnalra elfújhasd az egészet, így ni!
Úgy a földön is,
hol porló csokoládé
ragasztja lábunk, nyúlós, mint a málé,
cirádáiban a porcukros téli talajnak
letapadt vérszívók a magvak,
és mindegyikünk a hatalmas tábla sakknak,
kockakővel kirakott utaknak,
padlólappal alulról lezárt házaknak
nyolcszor nyolcas mezőin baktat.
Mindennapi kenyerünket add meg.
ne keseredjünk, akár a vadmeggy,
mely lassan vérzik el, a fa alatt elszórva sok alvadt csepp,
ragadozó gyanánt tépjük lüktető nyers darabokra
a világot, mely menekül kavarogva,
végtelen mintázatú, cseppfolyós, nagy
folyamokkal itassuk szemgolyónkat,
bármily kevésnek látszik a pár mili csarnokvíz, belegöngyöl
bárki többet is az óceánnyi nagy vízlepedőkből,
húrokon lereszelt, talpak alatt roszogós hangokkal
etessük a fülünket, sokkal,
nyírt fű, friss fűrészpor vagy eső szagát habzsoljuk,
táguljon az orrlyuk,
add-vedd világnyi tested,
mielőtt megeszel, etess meg!
Bocsásd meg vétkeinket,
mosd ki szennyesünket, a földre szórt, büdös inget,
savanya zoknit, mindet,
gázolunk kupacukban térdig,
hínárjukat képtelenség lábunkról letépni,
nap mint nap újra sarjad,
ha elszakad, megvarrjad,
illatosra vasaljad!
Miképpen mi is megbocsátunk,
törjön kettőbe minden átkunk
mérgezett nyílvesszője, vagy hulljon vissza
miránk, fetrengjünk mérgétől rángatózva,
csörögjenek bennünk láthatatlan
a másokra szórt kövek, mint kockák poharakban.
Ne vígy minket a kísértésbe,
szavaid húsunkba mind mélyebbre vésd be,
itt a fájdalom kése,
hisz akkor emlékezni fogunk az idő homokfúvója maratta
feliratra,
testünket bármi tarka
fény fürdesse, habarja.
Szabadíts meg a gonosztól,
mely sose borzaszt, sose borzol,
asztalnál szívesen tölt még a borból,
bele képzeletporból, álomporból,
egy ágyban hálunk, sose horkol,
cirógatja minden csiklandós részünk,
ál-szégyenlősen heherészünk.
Tiéd az ország, hatalom és dicsőség,
bár a nyakunkba kössék,
mint követ, mielőtt az embert vízbe löknék,
vagy mint kóbor kutya farkára kötözték
a csörömpölő edényt, hogy nevetve lessék,
merre jár, az a kő inkább csak
maradjon nálad,
a lábas csörömpöljön teutánad,
hisz víz alatt is lélegzel,
s összemész évente egyszer,
majd megnövekszel,
bár karácsonyi bazár zörög körülötted,
kiteszed egyszülötted,
körbegöngyölöd magaddal,
befogadod, leszel neki ágy meg asztal,
te vagy az Úr, illanó, ravasz hal
az Űr áramában,
ha tandemezünk, jössz utánam,
szinte magától jár a lábam,
ha hátranézek, már előttem
fogod a kormányt kék mezőben,
s a jármű valójában csónak,
tükrén a tónak,
beálltál hullám-lapozónak,
levegőt lapátolsz nagy ütemben,
benned ülök, léggömb kosarában, vagy tán te bennem,
gömb vagy, forró levegő vagy kötélzet,
gömb vagyok, forró semmi, érzet, képzet,
látlak, bárhova nézzek,
s aki vagy, mégse, sehol se láttam.
A világ magnélküli mandarinjában,
te vagy a kiköpni lehetetlen sok kis atommag,
feketehúsú dinnye az este, benne ezernyi odvad,
hisz e fénymagokban is ott vagy,
te keleszted a holdat,
hol dagad, hol olvad,
tied a borszag, a mennyei pincepadka,
a hat alom csipás kóbormacska
és a giccs ősrég, bár giccsnek csak ember láthatja.
Feldobod: malomkő, leesik: ciklámen,
mindörökké, ámen
