Kosztolányi Dezsőnek
Lyuk a fogamon. Kitöltetlen hiány.
Fogorvosom nem foltozta be,
Mert eleven még gyökere,
S ha ideiglenes tömést kapott,
Sajogni kezdett mindannyiszor,
Tűvel és késsel magam estem neki
A sajgó léket kiszabadítani.
Lyuk a fogamon. Nem fáj sosem
Mégis érzem, kín lapul odabenn,
Lesve az alkalmas pillanatot.
Néha úgy képzelem, nem vagyok,
Pontosabban nem úgy vagyok,
Ahogy az ember lenni szokott,
Vagyis nem test és kiterjedés, hanem
Hiány terjeng hűlt helyemen,
Ez a lyuk az egyetlen való,
Bár hézag, pontosan látható,
Aprócska rés a valóság falán,
S én nem itt, hanem a túloldalán,
Létezem, negatívba fordulva ki,
S csak nyelvem képes kitapintani
A lyukat, amelynek túlfelén
Az a világ van, honnan hiányzom én.
