Lackfi János: LOVÁRA HAJLÓ KATONA

A föld izom-hepehupás
hátára dőlve fekszem
lovára hajló katona
valami zizeg a sátorvászon alatt
szűk járatban préselődik előre
akár a barlangászok
próbálom vállammal
összenyomni találgatva
merre lehet
nehogy az alsó világból
a felsőbe átrághassa magát

Nem bírok hosszan
háton heverni pedig úgy
egyszerre foghatom
mellettem kétoldalt heverő
lányom fiam kezét
lelkifurdalás mintha sziklafal tetején
elereszteném
egyiküket a másikért

A sátorponyván tegnapi
esőcseppek tétova tánca
szemhéjunkat lyuggatja mind
ritmusukból kiolvasható
merre bókolnak a fák
időnként vitorlázó levelek
koppannak s finom zipzár-zajjal
kéjesen szánkáznak le a földre
a selyemszöveten

Még följebb emberekkel töltött
repülőgépek karistolják
a sötétet aminthogy néhány
nap múlva én is odafenn
süvítek az idelenn helyett
akkor már itt nem lesz
ki találgassa utamat
csak elfonnyadt füvű
sárgás sátorhely-négyzetek

Isten komótosan fényéveket
lépeget mire földre dobban
ahol volt most már nem leled
de mire kimondod megint
ott lesz csillagcsizmában
egyszerre milliófelé
indul el sehol sincs
de mindenhová odaér

További bejegyzések