Lackfi János: A PUSZTÍTÁS DICSÉRETE

Képtelenek vagyunk felnőni a pusztításhoz.
Emberi műnek tekintjük, akciófilmek agresszív
Elmeszüleményének, beteges katonásdinak,
Mint mikor egy másik kisgyerek minden belátható
Ok nélkül szétrombolja nagy fáradsággal cizellált
Homokvárunkat, mellyel a romlás ellenében állítottunk
Örökkévaló emléket. Egy homokvárat összezúzni
Hitünk szerint barbárság, mikor évszázadokon,
Életen át halmozzuk össze majdan lakástűzben,
Bulldózerek foga nyomán elenyésző műveinket
A térben. Pedig a pusztítás nem a Teremtés elleni
Lázadásként, nem az újraalkotni képtelen, roncsoló
Ember perverziója. A pusztító ember a pusztító
Isten rossz klónja csupán, földhöz csapdossa
Más tulajdonát. Istenről korlátozott elmével,
Úgy képzeljük, folyton csak teremt, marka öbléből
Szárnyas, lábas kreatúrák pattognak elő, vége-hossza
Nincsen a lények özönének. És persze Isten
Tart fenn mindeneket, újítva sejtek állományát
Nap nap után, mannát hullatva a pusztában, érthetetlen
Módon áramoltatva át a világ anyagát, elevenítő
Energiáit minden testeken. Ami eztán jön,
Azt szeretnénk kisikálni, kitörölni az emlékezetből,
Az őrjöngő, öldöklő földi pokol látványából kivonni
Az isteni tébolyt és erőt, azt hajtogatjuk, ez már
A sátán műve, a bukott angyal harap és karmolászik,
Mint sarokba szorított, hisztis kisgyerek.
Isten hatalma azonban nem ér véget ott, hol a jóra
Törekvő elme falba ütközik, az Úr ura
A pusztításnak, beomló kráterek, egy falásra
Mélybe hörpintett városok, lángoló könyvtárak,
Szörtyögve süllyedő hajók, kipusztuló ősemlősök
Parancsolója. A Vörös-tengert mint tenyerét
Csapja össze, és e tapsra szertehull a fáraó
Serege. Gyufaszálak gyanánt lobbantja el
Az elsőszülött csecsemők létét, s a szenesedett
Végű szálakat összeszedegetve a sparhelt
Tüzébe veti. Vérré változik a folyók vize, lelegelnek
Mindent a sáskák, hamueső lepi el a termőföldet,
A hegyeket szélfűrészek reszelik ásványi porrá,
Zuhataggá egyesülő esőcseppek vájják üregesre,
A napfény röpke súlyától berepedező szikla
Önmagától beomlik. Ott lüktet Isten a véres
Megsemmisülésben, melyet nem holmi düh vagy
Gonoszság, hanem szükségszerűség és
Anyagfáradás nemz, és amely nem kisebb,
Nem nagyobb titok, mint a keletkezésé
Vagy a fennmaradásé.