Álmos összeszedte a verseit és meggyújtotta őket.
De a könny áztatta lapok sója nem akart égni. Csak lassan engedte át a pusztulásnak magát.
Azt hitte, gyorsan végez majd. Egy lobbanás, és kész. De a papír nehezen égett.
Nem is a papír, hanem a tinta. Vagy talán a felhímzett szavak. Álmos szavai.
Mindig szépeket írt. Szerette, ahogy Nenszét boldoggá teszik.
Nem csak a szavakkal volt baj. A szavak közti csendek nem akartak elmúlni. A férfi nem akarta, hogy elmúljanak. A kávéházi csendek. Az írisz rejtőző titkai.
Egészen belepirosodott. A tűz tette.
Csak a szeme… furcsán, jéghideg kék és fekete vonalak omlottak össze.
Fájdalmas volt és haragos. De leginkább beteg. Beteggé tette a felismerés. A magány, hogy elveszett. Minden.
Végre fogyni kezdtek a lapok. Egyre több korom sodródott a széllel.
Észre sem vette. Csak bűvölten figyelte a lángokat belül. Akárhogy kívánta, nem akart elmúlni.
Minek is. Hiszen ezután, a fájdalom után megmarad majd a heg. De talán eltakarják a csendek. Nenszé csendje.