Írta: Tim Mariann
© DunapArt Magazin – 2024.10.05.
József Attila-díjas költő, író, szerkesztő. Az ELTE-n tanult történelem–könyvtár szakon. 1981 és 1985 között az egyetem irodalmi lapjának, a Jelenlét szerkesztője, 1989-től alapítója és szerkesztője A ’84-es kijárat című irodalmi lapnak. 1990 és 1992 között a Magyar Napló rovatvezetője, majd a Magyar Narancs és a Lettre Internationale munkatársa. A Képzőművészeti Főiskola Intermédia tanszékén, majd a Magyar Író Akadémián kreatív írásszemináriumokat vezetett. A Rainer Maria Társaság (1982) és az Örley István Kör (1985) egyik alapítója. 1999 és 2003 között a Szépírók Társasága elnöke.
Mit jelent számodra az autentikus írói hang, hogyan jellemeznéd a saját stílusodat?
1992 elején a Képzőművészeti Főiskolán alakuló Intermédia Tanszék felkért, hogy tartsak kreatívírás-órákat. Egyből igent mondtam. Nem tudtam, mire. Azóta csinálom, kezdő írókkal foglalkozom, ők meg velem foglalkoznak; a résztvevők írásait beszéljük meg. Nem frontális oktatás, ahol az ex cathedra beszélő tud, a többi pedig nem tud, inkább kollektív véleményformálásra épül, azzal együtt, hogy persze valaki vezeti, és kapja a honoráriumot – és ez én vagyok (nevet). Durva tapasztalat, milyen jókat, érdekeseket mondhatnak azok is, akiknek a dolgaival súlyos bajok vannak. Harminc plusz év alatt kialakult bennem, mit érdemes mondani a kezdőknek, akik hályogkovácsként csinálják, hogy ne bénuljanak le, amikor hirtelen tudni kezdenek ezt-azt. Minden írás eleve hibahalmaz, ebben még a legjobb irodalmi-esztétikai képzés sem sokat segít; annyit igen, hogy a bölcsészeket rávezetik arra, mit, mikor és hogyan olvassanak, ám a kezdő írók zöme viszont nem bölcsész. Az írásnak, szépirodalomról beszélek, tetszik vagy sem, van szakmai része is, triviális, hogy aki verset ír, annak meg kell tanulnia verset írni, nem lehet nem átesni a gyerekbetegségeken. Első hallásra meglepő lehet, hogy aki ügyesen fogalmaz, „épületesen”, túlzottan slágfertig, az hendikepes a többihez képest, neki ugyanis ezt az épületet előbb még le kell bontania. Felrobbantani. És ez fájdalmas, olyasmi öngyilkos robbantás. Kvázi el kell felejtenie a fogalmazást, a korrekt történetmondást, az irodalmias paneleket, minden külsődlegest, hogy minél beljebbről indíthasson, jóval a tanult fogalmazást megelőző helyről. Magából, magán keresztül előállítani – hogy miről szól, más kérdés, most tegyük zárójelbe –, hogy az az íróját prezentálja, reprezentálja. Az írás tükör, tükörfunkciót lát el, ha belenézel-olvasol, fel kell fedezned magad, a mondataidból magadra kell ismerned. Nem másnak akarsz megfelelni, csupán magadnak, előállhatnak olyan autentikus gesztusok, amelyek másokat is levesznek a lábukról. Megütik őket, involváltak lesznek tőle. Az őszinte beszéd a legnehezebb, szinte soha, sehol és senkivel, antropológiailag úgy vagyunk huzalozva, hogy végső soron azért meg akarunk felelni másoknak, jól jön nekünk, ha mások elismernek.
Te mit látsz, mikor belenézel ebbe a tükörbe?
Mint amikor valóságos tükörbe nézek. Mindenfélét. Ezt is, azt is. Lehet úgy is tükörbe nézni, hogy összeszeded, összepakolod magad, felkészülsz a látványra, vársz valamit, inkább jót, mint rosszat, és lehet random odanézni. Kitámolyogsz a fürdőszobába, rápillantasz magadra, ez alapból ijesztő. Megijedsz. Nem tudsz nem megijedni. Néha horrorisztikus a kép, néha egész kibírható, és a két véglet között bármi. Muszáj nézned magad ahhoz, hogy békében élj magaddal. Akkor jár jól, aki ír, ha mindenfélét megtapasztal magáról. Ha nem megelégedni vágyik – na, egész jól nézek ki –, hanem elviseli, hogy akár rémülettel töltse el a látvány. Próbálunk jó benyomást kelteni, de aki ír, annak ezt addig félre kell tennie. Nem szabályos, korrekt mondatokra, trendi, szép-jó, „igaz”, tanulságos, „mondanivalós” történetekre hajtani, nem elvárást teljesíteni, hanem retusálás nélkül, belülről, magából, magán keresztül beszélni – igazából bármiről. Kábé mindegy, miről, mert nem a „tartalom” katartikus, hanem az őszinte beszéd.
Tehát milyen a te írói stílusod?
A stílus szót kihagynám, meghagynám a valamiféle feladatot ellátó szövegeknek. Levél, szakdolgozat, újságcikk, lektűr, zsánerregény és így tovább. A jó stiláris érzék hasznos – épp csak az irodalom esetében gátló. A stílus inkább felszín, látványpékség, minél tetszetősebb, annál rosszabb a helyzet. A jó stiliszta nem rosszul ír, nem rosszat ír, hanem jót és jól, és épp ez vele a baj. A stílus dekonstruálandó, szétszedendő – aztán majd valami más áll össze, meglátjuk, mi. Semmi vagy minden. Rengeteg történetem van erről, harminc év rengeteg: hozza a mit sem sejtő, magával megelégedett, a rendesen megírt, teljesen érdektelen dolgozatát, nagy büszkén felolvassa, és nem érti, mi van. Hogy nem borulna le előtte, hisz szép, amit írt és fontos, amiről! Nehéz szembesülni azzal, hogy ez mind csak ballaszt. Azoknak a legnehezebb, akik nem nulláról kezdik, mert, ugye, már van három megírt könyve, és mindenki dicsérte eddig! Ők vagy elszaladnak tőlem, sose látom őket többé, vagy pedig elölről kezdik. Nem a nulláról, hanem a mínusz egyről.
Több mint harminc könyved jelent meg. Melyiket tartod a legnagyobb hatásúnak a közönség körében és kritikai körökben?
Legkomolyabb kritikai fogadtatása a TündérVölgy című regényemnek volt. Négy kiadás, öt nyelvre lefordították, vagy negyven kritika jelent meg róla. Tűrhető példányszám, cirka hétezer, nem vagyok a húszezer példányban megjelenő szerzők közt. Aminek nem örülök, de tudomásul vettem. Legnagyobb pankráció az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív körül folyt, többen nekiestek, kapott, inkább hideget, mint meleget. Nem élveztem. Az ember mimóza. Konkrétan én. Jaj, Uram, engem bántanak, mint Karinthy Füst Milánt! Én egy virág vagyok, a la Troppauer Hümér. A vicc benne, hogy számítottam erre – viszont arra is, hogy ha nagyon rosszra készülök, nem lesz nagyon rossz. De, nagyon rossz lett, a regény beszélőjét tanult kolleginák egyszerűen egybeolvasták szerény személyemmel, vagyis rám olvasták, és néhány magát feministának tartó, frusztrált férfigyűlölő nekem esett. Ilyenkor nehéz tudomásul venni, hogy ilyen az élet. Még a Samunadrágot említem, gyerekversek, még meg vagyok elégedve vele, ami nagy dolog, lévén nagy javítgató és korrigáló. Legnagyobb csalódásom színdarabom, az Élnek még ezek sorsa. A Katonában játszották, Máté Gábor rendezte, prímán sikerült, és azóta sem keresett meg más színház. Ez brutális tapasztalat. A görögöktől fogva Shakespeare-en és Molière-en át Molnár Ferencig nem volt ennyire nem-kortárs a színház. A mainál a hatvanas-hetvenes években is több kortársat játszottak. Akadt olyan, hogy a nem rendszerkegyelt Csurkát egyszerre öt helyen!
Ha már említed, olvastam korrigáló szenvedélyedről, mesélj pár szót a munkamódszeredről!
Nem szenvedély. Nem szeretem, kiütést kapok, amikor a régi írásaimmal foglalkozom. Mégis teszem; csak addig javíthatsz, míg létezel. Minél többet kihozni valamiből, ötről hatra juttatni, ez mindenre áll és minden szerzőre áll, egy kezem elég megszámolni, akire nem. Egy ujjam. Arany János. Ő nyelvileg hibátlan, minden szava, minden mondata – ha a mondandótól, tematikától eltekintünk. A szöveg tökéletes szövet. Homérosz is, nyilván, tökéletes, csakhogy nem tudok görögül. A görög drámaírókba nem lehet belekötni, Hölderlinbe sem, de, horribile dictu, József Attilába igen.
Mennyire régi írásaidhoz szoktál visszanyúlni?
Nem szisztematikus, véletlenszerűen belemegyek egy régi file-ba, és ha hibát látok, kijavítom. Nem jó érzés. Rossz érzés. Amikor a TündérVölgyet Zádor Éva németre fordította, átküldte, hogy összevessem a magyarral, és voltak kérdései. Na, ott javítottam – a sajátomon. Ami nem világos a fordítónak, nem érti, az rosszul van megoldva. A fordítás szembesít azzal, ha valami félrement. A transzparencia, az egyértelműség híve vagyok; hajdan ezzel másképp voltam, sokkal kevésbé érdekelt, mi miként megy át, második kötetem, a Manière versei nem épp arra hajtottak, hogy „mindenki” megértse. Úgy gondolom, tanítványaimat is erre ösztönzöm, hogy átláthatóbbak, kevésbé enigmatikusak legyenek. Semmi rejtvényfejtés. Annak ellenére mondom, hogy kedvenc enigmatikus költőimet, Mallarmét, Rilkét, Hölderlint olykor nem értem. De nem kell mindent érteni. Nem is lehet. A művek elsősorban nem a kognitív szférát bombázzák, hanem a zsigeri idegrendszert, az érzékekre hatnak. Nem érted pontosan, mégis érzed, hogy jó.
Három könyvet is írtak rólad. Milyen érzés irodalmi „témának” lenni?
Meghökkentő. András Sándor, Harkai Vass Éva és Farkas Zsolt. Mikor Zsolt könyve megjelent, harminc évvel ezelőtt, mondtam neki, hogy most már akár meg is halhatok. Nem tervezem, de hát, tervezem vagy sem, Isten végez. Minél fiatalabb vagy, annál inkább vágysz rá, hogy mások elismerjenek, foglalkozzanak veled, aztán érdekes módon ez csökken. Vagy nem csökken?
A naplóírás fontosságát sokat hangsúlyozod.
A naplóírás alap. Kötelező tevékenység, kötelező olvasmány. Legjobb egyenesen komputerbe írni, így tudod szerkeszteni, és törekedhetsz arra, hogy függetlenül a tartalomtól, témától, végül a te lelki formádnak megfelelő formát mutassa. Addig érdemes vacakolni, amíg be nem áll ez az érzés. Minél többször vizsgálod magad, annál könnyebben békülsz, látod, hogy ha nem is te vagy a világcsúcs, semmi horror. Minden külsődleges megfontolást félretehetsz, durván őszinte lehetsz – aki itt is hamukázik és szépeleg, az más gazemberségre is képes. Márai tudta, hogy olvasni fogják a naplóját, ez látszik, Szentkuthy hetven évre zároltatta, ez is látszik. Thomas Mann az örökkévalóságnak írta, tetszeleg, és kerüli a kényes kérdéseket, meg is semmisíthetett részleteket. Nem csak a homoszexualitásra vonatkozókat, de azokat is, amelyekből kiderülhetett volna, hogy mint minden német, egy erőskezű megváltóra várt a világháború után. A legbrutálisabban őszinte Csáth Géza drogos naplója. Fontos, hogy napi rendszerességre kondicionál, és nem csupán rögzít, de fájlkeresőként funkcionál, megtalálja az elmédben azt a helyet, ahová az adott emléket elraktároztad. Ijesztő, ahogy előidéződik egy harminc-negyven év előtti eseménysor. Megmondjam, mit csináltam 1983. január 21-én?
Az Egy belga revolver könyve címe mire utal?
Létezik ilyen csinos revolverfajta, öröm nézni! Politikai, közéleti publicisztikák, interjúk és esszék gyűjteménye. Ahogy a híres viccben áll, flamandok és vallonok verekednek, és akkor Kohn bácsi, a belga hova álljon – egy nem elkötelezett, pártpolitikán kívülálló ürge pozíciójából beszél. Aki politikailag nem közömbös, túlzottan is ide vagy oda áll, a dichotómiából, kétosztatból nem szívesen jönnek ki a magyarok. Turáni átok, István és Koppány óta – kuruc-labanc, népi-urbánus, hígmagyar-mélymagyar – így van, nem tudunk egymással zöldágra vergődni, muszáj egymást kiirtanunk, hogy jól érezzük magukat. Ez így végeláthatatlan, mert ha az egyik fél kiiktatná a másikat, a maradék újra feleződne, a végén ketten maradnának. Káin és Ábel. Hogy nem kell kiirtanod a másikat, nem azt jelenti, hogy szeresd is, mindenki a maga érdek- és értékszféráját képviseli, és ha – nagyon helyes! – szavaz valamelyik pártra, nem szükséges, hogy beálljon mellé.
Kétéves képviselői tapasztalataidból született könyvednek, az Országházi divatoknak milyen visszhangja volt?
Csekély. Kisebb, mint számítottam. Őszinte és szórakoztató könyv, legalább minden LMP-s megvásárolhatná, és viszonyulhatna hozzá. Reméltem, vártam is, de a könyvfogyasztási szokások mások, és egyre másabbak. Láttam egy kimutatást arról, országokra lebontva, hogy egy év alatt mennyi könyvet olvasnak a népek, a skandinávok és Svájc van legelöl, mi az átlag alatt. Ez meglep. Akik az erőforrások felett diszponálnak, jóval kevésbé foglalkoznak a kultúra helyzetével és állapotával, noha a politikának a kultúra az alapja. Erre nem vagyunk edukálva, a kultúra túl sokak számára nem elég szexi, unalmas, a hatalmi harcban érdekeltek pedig nem látnak benne szavazatmaximáló potenciált – és a beállt a hibás kör.
Az utóbbi években egyre aktívabb szerepet vállalsz társadalmi kezdeményezésekben. 2015-ben kezdeményezted a Nyugodt Szív a Lakhatásért Alapítványt, amely rászorulók gondjain segít, 2019-ben újraélesztetted a Baumgarten-emlékdíjat, és a Gyümölcsöskert Irodalmi Egyesület vezetésével irodalmi táborokat is szervezel. 2022-ben pedig elindítottad a K.E.R.T. mikrokiadót. Mi motivál ezekben a kezdeményezésekben?
Mintha nem férnék a bőrömbe, ugye? Nem jól csinálom, túl sok mindenbe fogtam bele, és túl nehéz valamit elengedni. Külön-külön bírható, egyben ennyi minden sok. A tanítás oké. Rádió- és tévéműsorok – ez végképp sok és kimerítő, ám valamikor, még képviselőként elhatároztam, hogy bárhova hívnak, elmegyek. Nem találtam senkit, aki beszállna például a Baumgarten díj menedzselésébe, és a kiadót is egyedül csinálom, mert akivel kezdtem, lelécelt. A Nyugodt Szív alapítványt, hálisten, néhány csodálatos hölgy viszi, szerelemből. Ez a politika. Mi más volna! Korántsem az, hogy a pártok ütik-vágják egymást. Vannak intézendő közös dolgok, ezekben pedig minden állampolgárnak részt kéne vennie. Magánügyeink és a közügyek kellő egyensúlya a jó élet, akit nem érdekel a politika, elborítják a saját problémái, félreértésben van. Lemond arról, hogy kiálljon a számára fontos értékek mellett és az érdekeit érvényesítse, átengedi másoknak, akik majd visszaélnek vele. Aki akarja, hogy a magánügyei jobban alakuljanak, annak igenis részt kell vennie a közügyek intézésében, mert a kettő egymásra hat. Antik görögöket kell olvasni. Ha Platónt olvasol, abból minden kiderül.
2019 tavaszán újraindítottad az 1950-ben megszűnt Baumgarten díjat, és közösségi finanszírozásból szeretnéd életben tartani. Hogyan működik a díj a gyakorlatban, mik a tapasztalatok az első öt fényében?
Ez a pohár itt, az imént ittam belőle, vajon félig tele van-e, vagy félig üres? Sokan támogattak, ötszázvalamennyien, újak nemigen jönnek. Minap egy nyugdíjas tanárnő átutalt egymilliót, még most is pislogok. Valóban független, politikai befolyástól mentes, ez a lényege, az állam ugyanis óhatatlanul a klienseit és a megnyerendőket favorizálja, beleteszi a szőrös mancsát. Siralmas a helyzet a kultúrában, szinte mindenki szinte kizárólag a saját ügyeivel foglalkozik, még a szakma sem díjazza kellőképp, hogy itt a függetlenség és szakmaiság díjaz, és mégis vannak számosan, ráadásul érdek nélkül, akik segítenek – szóval van minden. A polgári éthosz azt teszi, hogy tudva van, akkor is érdemes támogatni a kultúrát, ha az illető személy szerint nem „érdeklődik”, mert valamiképp érzi, hogy kultúra – és oktatás – nélkül nincs semmi. Nem lehet csak úgy ráhagyni mindent az államra, az ugyanis, a legjobban működő is, sokszor diszfunkcionális. Ha a polgárok minél nagyobb számban a kezükbe veszik az ügyeiket, azok valamiképp kiegyenesednek. És semmi TAO; előbb adózz, aztán támogass. Aki nem így tesz, tévedésben van. Durva, hogy a vállalatok és vállalkozók nem tartják kutyakötelességüknek, hogy oké, futball, de mellette a kultúrára is jusson.
Megjelentek képzőművészeti vonatkozású esszéid Laikus tájékozódás címen saját kiadód, a K.E.R.T. gondozásában. Milyen szerepet tölt be az életedben a képzőművészet és a zene?
Mondhatnám, hogy aránytalanul nagy szerepet, ha tudhatók lennének az arányok. Mániákus múzeumba mászkáló vagyok, kellően fiatal koromban, nagyon helyesen, kellően sznob, az ember fia ugyanis csak mindent akarjon elolvasni, meghallgatni, megnézni! A sznobság aztán más minőségbe vált, mélyre szalad, igazán függővé válhatsz. Droghatás. Ha nincs könyv a kezem ügyében, súlyos elvonási tüneteket produkálok. A kultúrsznobság komoly felhajtóerő, elvisz oda, hogy már nem azért csinálod, hogy villogj, hanem mert nem tudsz szabadulni. Ha nem hallgathatnék Bachot, Schubertet, Mozartot vagy Wagnert, összeomlanék. Mintha nem ehetnék többé illatos sajtot, sült húst, vagy nem focizhatnék. A Laikus tájékozódást magam adtam ki, mert üzletileg várhatóan nem épp rentábilis, könyveim kiadóját, a Kalligramot nem akartam terhelni ezzel. Nem szeretném, hogy rám fizetne bárki. A K.E.R.T. kiadványai ráfizetésesek. Remélem, megveszik páran, akkor a deficit kicsit csökken. Ha nem, nem, tudatos vállalás, semmi nyafogás.
Miféle könyvek ezek?
Farkas Zsolt Pozíciók és kompozíciók című zseniális esszékötete, aki nem olvassa el, rosszul jár. Van benne politika-filozófiai esszé, rendkívül szórakoztató, irodalmi, film-tárgyú írások, és egy alapszöveg a Gaia-elméletről. A magyar nyelvtörténeti könyvén dolgozik, abból is van egy részlet. Kiadtam még Tasnády Attila és Pertics Gergő versesköteteit, a Londonban élő Rédl Zora kisregényét és András Sándor esszéjét Klimó Károly festményeiről.
Verseidben, regényeidben sokszor megjelenik a sport, főként a foci, milyen kapcsolatod van vele?
Inkább játszom, mint nézem. Nézem is, főleg a magyarokat, a BL döntőt, Eb-t, Vb-t, de inkább csak háttértévézés, nemigen vagyok képben. A futball elsősorban az identitás megéléséről szól, alapvető a szerepe a háború szublimálásában – akkor is, ha ez most nem látszik. Szoktam gondolni rá, micsoda horror volna itt, meg mindenütt, futball nélkül! Különösen érdekes az egy csapathoz, csoporthoz, faluhoz, nemzethez, kultúrához tartozás pszichológiája. A szakmai része is érdekes, elképeszt, miket tudnak a mai játékosok, csoda nézni őket. Pár percig. De drukkoljak olyan csapatnak, amelyikhez semmi közöm? Mi közöm Liverpoolhoz? A Ferencvároshoz van közöm – ám ennek a köznek semmi köze a futball szakmai részéhez. Játék, és tudjuk, a játék nem ismeri a tréfát, a hülyéskedést. Ráadásul alap, ha egy kisfiú a futball keretein belül szocializálódik, grundon, vadidegen fiúkkal. Az ilyen tapasztalat egyre ritkább amúgy, ezért van, hogy aki nem esett át ezen, képes olyanoknak drukkolni, akikhez nincs kapcsolódása, pusztán mert azok jók, erősek. Ez az öngyarmatosítás egy esete. A gyerekek nemigen mennek ki a „térre”, csak úgy játszani akárkivel, pedig az optimális, ha nem a felnőtt mondja meg neked, hogy ne csalj. Viseld el a vereséget, ne szállj el, mint a győzelmi zászló. Hogy mit tesz a fair play! Hogy nem érdemes letagadni a letagadhatót, mert akkor épp győzelem íze veszik el. Legjobb ezeket egymástól eltanulni, ma viszont inkább csak focizni tanulnak. Ami helyes is, de az akadémiákon a felnőttek mondják a tutit, frontális oktatás folyik, ami szakmailag hasznos, viszont így csak azért nem fogsz csalni, hogy ne állítsanak ki. A korrektség nem kerül a szervezetedbe. Azért lyukasztasz jegyet, mert félsz az ellenőrtől. A Pálya című könyvem erről szól, alcíme Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon, sport a tárgya, az élet a témája, és az a mondanivalója, hogy csak a foci van a világon.
Sokféle műfajban dolgozol!
Tetszik, ha széles a portfólió: versek, rövidprózák, mindenféle. Az Országházi divatok a parlamenti tapasztalataimról szól, a Samunadrág gyerekversek, az Egy belga revolver közéleti publicisztikáim gyűjteménye, vannak be nem mutatott színdarabjaim. Kedvencem a Porcelánbolt, egyfajta szerintem-irodalomtörténet. A Rom. A bolsevikok története a létezett kommunizmusról szól, négy regényem van, fordítottam is ezt-azt, Pessoa és Bernhard verseit, satöbbi, elég széles a spektrum. Szoktam mondani a költő tanítványaimnak, hogy írjanak prózát, a prózistáknak, hogy verset. Kritikát, esszét, tanulmányt, próbáljon ki minél többfélét, nem kifogás, hogy ahhoz nem ért. Menjen bele, csinálja! Be kell lakni az irodalom terét – akkor más dimenzióban fogsz látni mindent.
Mi a véleményed a könyvek és összességében az olvasás jövőjéről?
Jó! De hát én gyárilag pozitív vagyok, így „könnyű”. Optimista nem, tudható, hogy hosszú távon valamennyien halottak vagyunk, ahogy John Keynes mondta. A vészmadarakkal szemben azt látom, hogy sok ember olvas. Nem azt, amit kellene, ha én lennék a góré, ostorral csapnék oda, ne azt olvasd, hanem inkább ezt vagy amazt! Szerencsére nem vagyok góré. Az oktatás a góré, és az zömében elijeszti a gyereket az olvasástól. Erről a Porcelánboltban írok sokat: nem az életkoruknak megfelelőt nyomják le a torkukon, hanem régi bácsik poros, unalmas és terjengős, régi meséit. Melyek amúgy egyébként szuperjók, csak még nem nekik valók. Majd. Ám ha magától az olvasástól megy el a kedvük, nem lesz majd. A Kincskereső kisködmön erőltetése emberiség elleni gaztett, A kőszívű ember fiainak csak néhány részletét kéne felvillantani, és nem is irodalom-, hanem történelemórán. Aztán rájuk bízni, megjön-e a kedvük hozzá. Sokuknak megjönne, mert a regény jó, ha viszont köteleznek rá, hogyan jönne kedved? Olyan – elsősorban kortárs és nem gagyi – műveket prezentálnék, melyek az ő nyelvükhöz, problémáikhoz közel állóak, akkor rájönnének, hogy olvasni fincsi. Alapvető, zsigerekre ható élvezet. Mint jókat enni-inni, satöbbi. Aki erre egyszer rábukkan, annak meg van oldva az élete. Aki nem, mert rosszul lett szoktatva, rossz hatások érték az iskolában, elijesztették az olvasástól, annak rossz élete lesz, és hülyén hal meg. Hiába intelligens, hiába keresi halomra magát. Állandó a huhogás, hogy vége a Gutenberg-galaxisnak, egyáltalán nincs vége, odáig mennék, hogy egy évtizeden belül megint szexi lesz a könyv, mint tárgy a lakásban. Ma nem az. Meghal a nagyi, a gyerekek azt se tudják, mit kezdjenek a halom könyvvel, még jó, ha nem dobják a kuka mellé. Ez fog radikálisan változni. A könyv tapintható. Szaga van, a gyerek előbb szagolja, mint olvassa. És jól néz ki! Ha belépsz egy lakásba, ami tele van könyvekkel, az akkor jó. Ami pedig jó, az jó.
Kukorelly Endre: Parfait (A verset előadja: Gálffi László)
