Kukorelly Endre: A beszéd és a szabály

Volt egy sziget, és a szigeten élt egy herceg. A herceg közel a parthoz, egy mészfehér sziklán épült, hosszú, ceruza-forma toronybástyában lakott, és soha nem jött le onnan, a toronyból kormányozta a birodalmát. Naphosszat a rozoga, favázas nyugszékében ücsörgött a bástyatetőn, pamutsapkával a fején, amit a meg nem szűnő szélfújás miatt a legnagyobb hőségben se vett le. De ott ült télen is, prémekbe bugyolálva, ült vagy sétálgatott körbe-körbe, és bámulta a világot, a tenger színének változásait, felbukkanó és semmibe vesző hajókat, a szikla mellett húzódó szőlőfürtnyi erdőcske lombjait, felhők futását, az égbolt tüneményit. Hogy talán leesik egyszer majd a hó. A hosszú őszi esőzést szerette leginkább, ilyenkor órákig üldögélt mozdulatlanul, kisimult arccal, szemét félig lehunyva, s hallgatta, ahogy veri a víz a körfolyosó fölé kifeszített ponyvát. Sűrű és heves esőzés.

A herceget gyakorta lehetett látni, amint feltűnik a kőpárkányzat mögött, kikönyököl, megtámasztja az állát, fején fekete kötött sapka. Olykor ki is hajol, talán túlzottan is, mintha a hasfalán támaszkodva billegne, egyensúlyozna a mélység fölött, és a kutyáit figyeli, hogy kergetőznek, egymás torkát keresve, hörögve és vicsorogva játszanak vadul. Volt ugyanis a hercegnek három kutyája. Ezeket, ha kedve szottyant, néhány jellegzetes, rövidke füttyel magához parancsolta, a tetőre föl, majd megint lezavarta a toronyból. Amíg a kutyák a toronyban voltak, a herceg eltűnt, nyilván bevitte az állatokat a szobájába, és, ahogy azt errefelé mindenki határozottan állította, ilyenkor beszélt velük. Ez azonban, bár a sziget egész lakossága meg volt róla győződve szentül, mégis merő feltételezés csak, hiszen látni nem látta senki. Azt már viszont igen, hogy a kutyák, amikor ismét megjelentek a bástya alatt, kóvályogtak csak össze-vissza, ételhez nem nyúltak, hogy alig álltak a lábukon, egész testük remegett, mégse feküdtek le, csupán egymáshoz dőltek, mintha megtámasztani igyekeznének egymást, és néztek, figyeltek egyre fölfelé. Aztán valahogy erőre kaptak megint, feledni látszván ilyenkor az iménti szörnyű fáradtságot. S a herceg is kisvártatva megjelent újra a tetőn. Megjelenik újra, és áthajolva a párkányzaton, a reszkető, összebújó, csak lassan magukhoz térő állatokat vizsgálgatja, ahogy azok pedig őt figyelik. Aki tehát látni kívánta a herceget, és elég éles szeme volt, vagy elég bátorsága a tornyot megközelíteni, ami épp a kutyák miatt nem volt olyan veszélytelen, az, néhány percnyi várakozás után, de egy fél órán belül, ha csak rövid időre is, bizonyosan megpillanthatta őt. És sokszor még éjszaka is, mert a herceg igen keveset aludt, alig valamit. Az éj nagy részét többnyire kinn, a szabadban, egy hajólámpa mellett, a sötétségbe meredve ébren töltötte el, fagyos téli éjszakákat is – noha ugyan a túlzott hidegek ritkák errefelé –, nyaranta pedig csak alig-alig vonult vissza a toronyszobába. Nem bújt el, sőt, nagyon is látható volt, és, igaz, némi távolságból csupán, figyelhette őt szinte folyvást bárki, ha kedve és ideje engedte. Látható volt tehát; de beszélni senkivel sem beszélt.

Mert a herceg, a kutyáit leszámítva, nem fogadott soha senkit, egyetlen szolgáját kivéve nem állt szóba senki ember fiával. Ez a szolga, egy Ssho vagy Sshu névre hallgató, negyven körüli, igen magas termetű, sovány ember, naponta egyszer, csomagokkal a hátán meg a vállán, fölbattyogott a torony csigalépcsőjén, majd, megkapván bizonyára a kormányzásra vonatkozó utasításokat, igencsak rövid időn belül, vaskos papírkötegekkel megrakodva ismét megjelent a torony alatt. Hogy azon nyomban el is tűnjön a lépcsőfeljárótól néhány méternyire épült alacsony, vastag falú, terméskőből összetákolt kalyibában. Eltűnt, és rendszerint csak órák múlva került elő. Azok közül néhányan, akiknek kíváncsiságtól hajtva sikerült valahogyan a közeibe lopózni, azt állították, látták, amint a szolga jön lefelé a toronyból, s hogy olyankor az alig él. Hogy alig vonszolja magát ez az egyébként fürgén és peckesen járó, pökhendi ember, aki elől mindenki jobbnak tartotta kitérni, hogy reszket, szeme csukva, s amint a szobájába ér, még az ajtót se teszi be maga mögött, máris az ágyára rogy, és csak fekszik, fekszik mozdulatlan.

Igen, mindezeket lehetett látni, ezt és ennyit, nem többet semennyivel.
Beszélni is lehetett mindezekről, nem akadályozta senki. És, noha arrafelé nem fecsegtek sokat, akadt mégis mindig, aki furcsa dolgokat mesélt, s aki hallhatta, akadt jócskán az is. Beszéltek, mindenféléket össze-vissza.

Csak a herceggel nem beszélhetett senki.

Vagyis hát ez így nem pontos. Mert, végre is, nem volt az megtiltva, a herceggel való beszélgetés nincs betiltva, a lehetőség bárki számára adott. Ha azonban valaki beszélni akart vele, annak számára bizonyos szabályokat írtak elő. Még pontosabban, léteztek bizonyos szabályok vagy törvények, amelyeket be kellett volna tartani, ám a törvények nem lettek nyilvánosságra hozva, de még csak leírva sem, és kizárólag a herceg ismerte azokat, meg talán a szolgája, noha már ezt is sokan kétségbevonták. A lakosságnak viszont fogalma sem volt a szabályokról. Annyit tudtak csupán <Ezzel kapcsolatban>, hogy azok bizonyosan léteznek, viszonylag könnyűek és logikusak, és ez így is van, meg hogy a szabályok ráadásul nem is változnak, egyszer sem, soha, s hogy így tehát bizton lehetne hagyatkozni rájuk, ha egyáltalában tudható volna, végre is mire, mert hogy miből állanak, arról, mint említettem, senkinek még csak sejtése sem lehetett. <Ezzel kapcsolatban eszembe jut az a kis történet, amikor> Azoknak a mandróknak, akik viszont valamilyen oknál fogva mindenképp beszélni akartak a herceggel, mindenáron tehát, és ez hamar ki is derült róluk, mert <Ezzel> az erőlködéstől sötétlilává színeződött a fejük, nekik meg lett súgva, vagyis a tudomásukra jutott, elterjedt közöttük, vagy hogyan is történt, egyszóval úgy tudták, sőt meg voltak győződve arról, hogy a herceg valójában folyvást változtatgatja a szabályokat, nehogy valaki egyszercsak kitalálja, nehogy kiismerje magát valaki, s hogy ez még véletlenül se történhessék meg, előfordul, hogy napjában többször is változtat valamit, módosítgat, visszahoz egy-egy, már korábban kiszuperált régebbi paragrafust, megcserél bekezdéseket, a nem helyett igent iktat be, és ez tényleg így is volt, de csak hazugság mégis az egész, és ráfogás, mert noha, az ellilult fejűeket kivéve csak, mindenki úgy tudta a szabályokról, hogy nem változnak sohasem, voltaképp tényleg nem is változtak, ami bosszantó, de legyünk még kicsit türelemmel. Türelem, megnyugtatni és lehűteni valahogy a lilákat. Ezt a vad akarást, fájdalmas vágyakozást.
És úgy tűnik, az olykor mintha sikerülne. Mert akadtak olyanok, nem is kevesen, akik előbb-utóbb hozzászoktak, érteni kezdték, mit is jelent bármi korlátozás, milyen kedv mit kerít el mások elől milyen szabályok szerint, hogy milyen élvezet, és miért épül olyan megnyugtatóan egy kerítés. Beletörődtek abba, hogy nincs számukra mód az összefüggésekben megbújó hatalmi viszonyok feloldására, de még korlátozásukra sem, hogy ők tehát soha nem beszélhetnek a herceggel. Hogy ez a soha mit is jelent, hogy ebben az esetben bizony, fájdalom, egyszerűen engem jelent csak, engem, itt, aki most így döntök <Ezzel>, mert kedvem hozta így, ezt tegyük hozzá azért. Soha, <Ezzel kapcsolatban jut eszembe az a furcsa történet néhány szál virágról, amit valahány éve vásároltam S-nek. Az az elmondhatatlanul furcsa íze annak a néhány pillanatnak, amikor a csokrot, csupa aprócska bimbójú bordóvörös rózsa, átadtam neki, látom, ahogy örül, meg is hatódik picit, nézegeti, pillanatra az arcához emeli, behunyt szemmel szívja be a virágok illatát, aztán, egyszerre csak, a táskájához lépve, elővesz egy plasztikzacskót, és a rózsákat egyszerűen a zacskóba gyűri, majd az egész csomagot a lehető legkisebb térfogatra összenyomva, nagy nehezen a táskájába préseli. A rózsaszálak tövisei pedig átütötték a plasztikzacskó falát, a kezét azon nyomban elöntötte a vér, végigfolyt a karján, és a ruhájára csörgött. Mintha csak észre se vette volna. Aztán rámnézett, már mosolygott megint, és azt mondta, köszönöm, édesem.> soha, az nagy szó. Mindenképpen: itt, azoknál tehát, akik belenyugodtak végül, és elfogadták, hogy a herceggel beszélni lehetetlenség, a lilulás lassacskán szűnni kezdett, amíg végül, nem túl sok idő múltán, egészen megszűnt, s ha az eredeti, a szigetlakókra olyan jellemző sárgás arcszín nem állt is vissza többé, a belenyugvók feje fölvett valami egyáltalán nem kellemetlen, noha kissé öreges, halovány kékeszöld árnyalatot. Így azután, pusztán a herceghez való viszonyuk, jobban mondva a herceggel való beszélgetés szükségességéről és képtelenségéről alkotott véleményük alapján pontosan meg lehetett különböztetni egymástól az egyes néposztályokat, az egykedvűn sárgálló eleve-közönyösöket a lila akarnokoktól, e két rétegtől pedig a beletörődők haloványan kékellő kisebb csoportját. Emez utóbbiak, ráadásul az arcszínükhöz, még valamely sajátságos, bölcs-rezignált kifejezést is öltöttek, mintha a többiek tudomására kívánnák hozni, amit ők is persze éreztek inkább, mint tudtak; hogy senki nem hatolhat be abba a rendszerbe, amitől a boldogulását várja. Boldogulást, reményt, boldogságot, ördög tudja, micsodát. Nem kerülhet be tehát, mert soha úgy el nem szakad, nem változtat és nem változik, ha nem tesz eleget ennek a többnyire következetlen, korántsem pusztán igazságok, jócskán tévedések által is, félreértések és félremagyarázások által alkotott rendszernek, s a rendszer valamennyi követelményének. Ám azoknak, és ezt jól meg kell érteni, senki nem képes eleget tenni soha, senki és sohasem, hiszen azoknak a követelményeknek valószínűleg az a lényegük, hogy noha teljességgel szabadon állanak, mintha lehetséges volna a teljesülésük, hogy csöppet se tűnnek megvalósíthatatlannak, mégse tegyenek eleget nekik. Nincs mód tehát bekerülni, hacsak ugyan eleve nincs már valaki feljogosítva erre. Ezután azonban, a lehetetlenség fölismerése után már semmiképpen, aminthogy semmiképp sem a felismerést megelőző nyers és veszélyes, mértéktelen, távolságot tartani képtelen, akaratoskodó szakaszban. Mindebből pedig mintha az következnék, hogy akkor tehát a közömbösség állapota lenne az egyedül megfelelő; elválni így, akarat és belenyugvás nélkül. Ámde az viszont teljességgel kizárt. Kizárt, hiszen a közöny, valami iránt közömbösnek lenni annyit tesz, hogy arról a dologról egyszerűen semmit se tudunk. Nem érzünk vele kapcsolatban semmit. A közönyösökben föl se merült beszélni a herceggel – valóban nem is beszéltek vele soha, minthogy különben mások sem – hiszen amennyiben eszébe jutott valakinek, és ez gyakorta megesett, az illető elveszítette a közömbösségét, s nagy vehemenciával és liluló fejjel igyekezett a szabályokat kitalálni, hogy a beszélgetésnek szerét ejtvén megváltoztassa az életét.

Így éltek itt. Így éldegéltek, és azt hiszem, elég vidáman. A tudást a szavak teszik láthatóvá, ezek az emberek pedig alig beszéltek. Hallgattak inkább nagyokat. Hogy pedig ki mit tesz, és miről gondolkodik? Hogyan próbálkozik egy alig közepes nagyságú szigeten? Tudja-e, hogy noha végképp nem minden nyitott, nem áll kitárva minden, jócskán akad, bőségesen, amit nyitva találhat, és ez elég; elég mulatságos, szórakoztató, lehet nevetni, és jókat szaglászni a levegőben, hol illatozik a csirkesült. Tudja-e, sejti legalább, vagy csak úgy szaglászgat boldogan? Hogy kinyitni mégis semmit nem lehet, ami már eleve, öröktől és örökre nyitva ne volna, kivéve, ha egy szovjet halkonzerv az, és van hozzá nyitó.

A hercegnek volt pedig, akadt nekije, népiesen mondva, egy zápfoga. És ez a zápfog olykor, a legnagyobb váratlansággal és igazán kiállhatatlanul fájni kezdett. Látszólag ok nélkül egészen. Néha evés közben, ha ráharapott, ám a leggyakrabban az éjszaka közepén hasított bele a fájdalom, amint sétálgatott körben a toronybástya pártázatán, és fölszegett fejjel bámulta, hogyan kerengenék a csillagok.

További bejegyzések