A forradalom meghódítja gyermekeit.
Ha táncra hív, a legjobb ruhádat veszed fel.
Amikor vezet, te csak a karodat lendíted meg.
Ékesít. Felékszerez.
Rajtad lóg egy fényes jelvény,
és a nyakadon egy újabb szem,
s többé már nem nyugodhatsz meg.
Folyton folyvást figyeled a hátad,
hogy tánc közben ki ne törd a lábad,
hogy karod helyett kardod lendítsd,
hogy tiszta maradj vérben ázva,
és teljesen neki légy a szolgája.
Utolsó falatod neki ajánld,
és ha már nincs több, magadat kínáld –
mert a forradalom felfalja gyermekeit.
És a gyomra egy tátongó fekete lyuk,
ahol a múlt már nem létezik,
és a jövő egy lakattal lezárt kapu.
A jelen tengerén a hullámok is hajótöröttek.
Nincs mi partra sodorja a megcsonkított tömegeket,
vagy elvigye magával az üvöltő álmokat
és mélyre süllyessze a vad hazugságokat.
Jó apánk csak ígérni tudott.
Naiv borjúkként álltunk a vágóhídon,
és vártuk, hogy kése éle felszabadítson.
Tányérjáról a lábainkat falta fel először,
hogy tudjuk:
nincs menekvés erről a helyről.
De a forradalom nem emészt meg,
s mint kérődző Kronosz teremt új világot
halott gyermekeinek.
Porból lettél, és porrá leszel,
s most hamvak közt buktál el,
de mégsem lettél vesztes.
A bűnt még a savak sem mosták le,
de a lerágott húsod alatt ott maradt a lényeg:
a remény is ott lakozik benned,
és az nem hal meg, csak átalakul,
s örökli,
és viszi tovább majd az új.
