Kristófné Vidók Margit: Zarándokúton

Hirtelen a semmiből termett elém,
fölém magasodva komoran nézett,
ódon épület a világ tetején,
letűnt, sejtelmes korról elmélkedett.
Kitártam szívemet szentsége előtt,
kolostor mélyén én is gyermek voltam,
harangok zúgtak, győzködve kétkedőt,
szelídült a fájdalom a toronyban.
Köröttem szálltak settenkedő árnyak,
volt ifjúságom összetört álmai,
tömjénes illatú pulzáló vágyak,
áhítatos csend tárta szét szárnyait.
Megcsillant a fény szilánkos üvegen,
száguldott velem a szétmálló idő,
leégett gyertya, ima és ereklye,
sok-sok kereszten neszezett szebb jövő.