A szél ma sírva hordja szét a fényt,
fák hullajtják gyászos koronájuk,
a csend ölében táruló ösvényt
jóbarátként újra végigjárjuk,
hűségünket ölelésbe zárjuk.
A sors sodort egymástól oly messze,
mint zúgó szél az eltévedt levélt,
de ha szólít a fájdalom nesze,
érzi szívem a sóhajrebbenést,
melyben a „régvolt” emléke zenél.
A gyász-sötétben sírt a szél veled,
könnyek között az ölelés beszélt,
míg múlt ölében ringott a jelen,
távolból jött lépés, mint halk remény,
a fáradt fényben hazaérkezés.