Kristófné Vidók Margit: Vég és kezdet

Vak üresség amerre csak nézek,
ködben lebegő misztikus alak
mögött szikráznak a fagypikkelyek,
jajdul a szél, szirtek sikoltanak.
A jég acélkék fátyolként ölel,
nem enged el se élőt, se holtat,
tenger fetreng örök tükör-létben,
ördögi lény szórja az átkokat.
Lidércfényű hold vetül a tájra,
kísértetek öltenek alakot,
nyirkos csend tapad parti sziklákra,
fájdalom csorog létpillanaton.
Éjféli nap kél, nincs múlt, sem jelen,
már csak enyészet tombol mindenütt,
a föld teste, jövője védtelen,
és a szörny éles karma ránk feszül.
Tompa, fehér ködökön át
csillaglámpások fénye közeleg,
valósággá lesz a bizonyosság,
a föld lassacskán újra ébredez.