Fázósan kuporog az emlék bennem,
szunnyadó érzések kelnek életre,
míg a düledező díszlet reccsenve
ringat dermedt csöndet opálos fényben.
Lassan a semmibe simul az árnyék,
didergő dér szikrázó szépsége gyúl,
derengő hajnal ölében halványkék
pára leng, s a szél dala dúlt, szomorú.
Kerestelek kószáló felhők felett,
az ifjúság ellobbanó parazsán,
dér-szőtte diadémom töredezett,
átjáró voltam világok ajtaján.
Tovatűntél a hajnalló ég alatt,
látni akarlak, beszélni akarok
veled, de zúg, egyre zúg a sok harang,
a hófehér csönd csak magának akart.