Kristófné Vidók Margit: Szétválás
Nem számít már, hogy ki vagy és ki voltál,
a másik világ szótlanságba dermedt,
akkor még egy szebb jövőről álmodtál,
de hulló időben minden elveszett,
súlyossá váltak a megvénült percek.
Sűrű cseppekké olvadt múlt és jelen,
összegyűrt gondolat húz le a porba.
Hol van a tűz, a lángolás szemekben?
Gennyezik a göröngy-sebezte holnap,
árnyak üvöltöznek sápatag holdra.
Sikátorok mélyén minden ködbe vész,
szilánkokra hasadt ébredő hajnal
cserepein elhalkuló szívverés
küzd a létezésért, összeroppanva
a földi arc anyagtalanná hamvad.
Egyedüli tisztasága a lélek,
a test gyilkol, cseppre csepp, árad a vér,
halál terjeng, kimondott szó is méreg,
vigyázz ember, midőn sorsod utolér,
kőmedrek ölében fellobban a fény!
Remények, álmok mind semmivé válnak,
föld sebes testén felsejlik az élet,
még füstös levegő feszül a mára,
szenny és bűn fojtja el az emberséget,
az áruló miatt éget a szégyen.
Egy vagyok én is csupán a sok közül,
sűrű fátylát szövi rám a négy elem,
a szív néma, csak a lélek üdvözül,
fényár és sötétség vagyok egyszerre,
bénuló tudat, kihunyó emlékezet.
