„Ami bennem lélek, veletek megy”
emlékek, remények mesévé válnak,
írások között gyöngypára remeg,
lehulló aranya szívem szavának.
És „ott fog köztetek lenni mindig”,
kétszáz év távlatából neked üzen –
szeresd, óvd hazád örök időkig,
így szabadon szállhatsz, hív a végtelen.
Látod, „megtalálsz virágaid között”,
régi könyvek megsárgult lapjain,
s „mikor elhervadnak” korai őszön,
zengő harangszó kelti hamvaim.
„Megtalálsz a falevélben,” vigaszt ad,
bársony karjával ölel a mese,
„mikor lehull” betakar a néma hant,
s a rögök felett felragyog nevem.
Márciusi ifjak legszebb ünnepén,
„meghallasz az esti harangszóban”,
liliom szirmok életem szőttesén
„mikor elenyészik,” fényem lobban.
„S mikor megemlékezel rólam”, népem,
egy őszinte tiszta világ köszönt,
„mindig arccal szemközt”, hithű eszmékkel
„fogok veled állani”, őrködőn.
Idézett részek: Jókai Mór Negyven év visszhangja