Ballagtam haza az árnyas fák alatt,
üvöltött bennem, gyötört a fájdalom,
ködhomályba veszett a régi kaland,
halált kívántam a szívem zakatolt.
Kristálytisztán éreztem, figyel a csend,
szétfoszló álmaink vitorlavásznon,
szívemben lebben emléked odabent,
értelmem ellene hiába lázong.
A „még fáj” szilánkja maradt zálogul,
tegnap-ölelésekből az esti szép,
fellegekbe repít szív-fohászomul,
s a „maradj még” emlék ismét színre lép.
Megállt az idő, a végtelen ölén
kék ég és örök tavasz hajolt fölénk.
