Kristófné Vidók Margit: Majd egyszer

Lassan megtelnek életem lapjai,
ölelő emlékek múltam rabjai,
szúrágta percek a tűnő időben,
vállukon csak hitehagyott remények
szállnak fakó-kék égre, és zenélnek
valami édes-bús, fájó dallamot.
Szél kapja fel, és szalad vele tova,
fel, fel az égbe, várja az otthona.
Maradtak nekem víziók, ábrándok,
arcomon a pergamenszerű ráncok,
rajta rozsdás ereklyék virágai,
örök üldözőim, sorsom árnyai.
Majd egyszer a simogató halk csendben,
mosolymorzsák újra életre kelnek,
álomszilánkokon épülhet jövőnk,
hol várnak az ismeretlen kikötők,
és míg felfedezzük minden rejtekét,
csókot lehel ránk hajnali fénytörés.