Kristófné Vidók Margit: Kövek harca

Mintha ember építette volna,
hogy megállítsa a vad vágtatást,
zúgó víz csapódik torlaszokra,
mohás kövek közt ködös pára száll.
Állnak tompán, mozdíthatatlanul,
málló széleken megpihen a nap,
kő-szívük dobban szakadatlanul,
álmaik lassan szertefoszlanak.
Nem halljátok emberek? Odalent
századok gyötrelme jajongva száll,
de minden kiáltás értelmetlen,
semmi sem erősebb a folyónál.
Hiába könyörgés árad a víz,
élekbe ütközve vadul törtet,
jeges ölelése kijózanít,
erejétől remegnek a kövek.
Fájdalmukat némaságba zárták,
börtönük a hullámzó végtelen,
kőkarjukat ölelésre tárják,
nap égeti testük a szélcsendben.
Ki mondja, hogy értelmetlen harcuk?
A kitartásuk példakép lehet,
győzelemről szólhat majd a daluk,
nem ellenfél már a száraz meder.

További bejegyzések