Kristófné Vidók Margit: Könyörtelen idő

Repülnek a percek tegnappá válva,
a múló nyárban még ott az ifjúság,
életünkben mennyi öröm és bánat,
csalóka remény utáni vágyódás.
A lassuló világ rohanni látszik,
dolgozik az idő rendületlenül,
szemeinkkel beszürkült világ játszik,
és a szívünk; a szívünk összetörtük.
Zizegő avar terít időfátylat
lépéseinkre, majd ezüstöt mázol
hajunkra éveink megkövült álma,
hol a tél ölelése már halálos.
Szárnyaló idő, milyen könyörtelen,
előbb-utóbb minden szépség gyilkosa,
szilánkjaiban tükörember fetreng,
ezüstös foncsorán szenvedély pora.
Az idő halad, hiába harcolunk,
holdas estéken, mikor csillagfények
gyúlnak s égre feszül fáradt mosolyunk,
a jajduló sóhajok utolérnek.