Kristófné Vidók Margit: Kitaszítottak

Tenyerükbe rejtve gyermekálmok,
megsebzett lelkük fájó lüktetés,
elfeledett ábrándok, illatok
hamvaiban lapul a reszketés.
Könnyű életet nem remélhetnek,
hiába minden esdeklő ima,
vágyak, álmok sorra elvéreznek,
keresztet ékelve vállaikra.
Szétsugározva a mélykék űrbe
„sosem volt” ölelésbe bújt reményt,
és beleborzongva az éterbe,
csillagával követve fényösvényt.
Oltalmat keresve vajúdó szél
kering a romba dőlt világ felett,
szeretetet dajkálva csend zenél,
gyöngéd sóhajában a végtelen.