Kristófné Vidók Margit: Két világ között

Soha! – hallottam a választ,
hiába könyörögtem,
eltapostad röpke örömömet,
zokogástól reszketett vállam,
de csak néztél megvetően.
Öngyilkos álmok lelkembe vájtak,
éreztem, csontkezek húznak,
gyere! – körbefontak árnyak,
enyészet harcolt már a hússal,
és nem bírtam mondani, hogy igen.
Lángolt a reggel, űzve az éjszakát,
fénye virágot szőtt kopott falakra,
életre kelt, dalolt a kék madár,
szeretetillat szállt a magasba,
betöltve vele árva szívemet.
Sorsomba szőttek láthatatlan kezek
hatalmas kosárnyi reményt,
gyógyulóban már a régi sebek,
szél fújta tova múltunk szennyét,
hajdani dalunk egyedül az enyém.