Kristófné Vidók Margit: Illatod

Ezüst derengésben reszkető árnyék,
csendje bennem, mint zenélő végtelen,
benne keringve szálló emlék-lepkék
ébresztenének vacogó, éjeken.
A múlt hulló szirmaival elmúlnék,
de még a percekre szőném eskünket,
és szelíd vágyódással hozzábújnék,
érezni ringatása, mint kényeztet.
Szeretve lenni holdszőtte tisztáson,
viharokba rejteni illatodat,
édes öröm legyen a pillanaton.
Mint árny mely egyszer újra felragyoghat,
egy percre feledem a múló időt,
s éji órán érzem az illatfelhőt.