Kristófné Vidók Margit: Ha szembejössz velem…

Múlnak a napok, halványul az emlék,
harmatkönnyekbe burkolózik az est,
csitul a kín, már egyre ritkább vendég,
rőt lombokra az alkony aranyat fest.

Szomorú, különös csend ül a tájon,
a szárnyaló idő pihenni látszik,
rezes-barnán levél csillan a fákon,
nézek utána, szemeimmel játszik.

Csak egy pillanat, röppen a gondolat,
ha szembejössz velem, érzem, létezek,
látom a bú mélyítette ráncokat,
múlt romjain mégis feléd lépkedek.

Kopogó lépteidre dobban szívem,
ha szembejössz velem, szédülök újra,
érzelmek cikáznak ezernyi színben,
hallom a hangod, mely álmaim zúzta.

Nem számít már a fájdalom, gyötrelem,
ha szembejössz velem, a lelkem dalol,
csillogó szemeidbe feledkezem,
míg az ében színű éj fölénk hajol.

További bejegyzések