Halkuló lépted már messze jár,
búcsút lehel rá az esti fény,
átborzong rajta az illatár,
lágy érintés most a légörvény.
Árnyék és fény voltunk mi együtt,
hajnal és alkony, mint gyöngy-parázs,
s míg a kék éj lassan ránk terült,
szívünkben feléledt a varázs.
Mert te vagy a fénytörés bennem,
égboltkékbe bújó sok emlék,
a színek, amiket kerestem,
nélküled minden szürke árnyék.
Volt egy dal, mit együtt dúdoltunk,
most csöndet lehelve elcsitul,
a jövőt még ketten álmodtuk,
de a remény egyre halványul.
Az élet nem vár, tovaszalad,
ha hívnál, én mennék szótlanul,
mert a fény, mely belőled fakad,
lágyan, szelíden hozzám simul.
