Érezted már sokszor, hogy magadra maradsz?
Nem nyújt feléd senki segítő kezet,
érezted már a magány hűvös érintését?
midőn letöri a szív büszkeségét,
és alázat lesz a néma dacból,
mert nem tudsz aludni a bűntudattól.
Érezted már, hogy senki sincs veled?
A kéz mely simogatna kihűlt, és jeges,
és kéred az Istent, – Uram légy kegyes!
Néma kiáltásra még sincs felelet,
üvöltő szélben nem hallják hangodat,
félbe marad az utolsó mozdulat.
Érezted, hogy játék vagy a sors kezében,
és elveszel halálos ölelésében?
Közben az idő sietős léptein,
vihart kavarnak múló éveid,
tompulnak már a fények, halk a nesz,
emlékek ölében lassan megpihensz.
Érezted már a hulló levél táncában,
mint búcsúzik az élet őszi illatárban?
Álmaidból ébreszt egy lágy zene,
földi léted egyetlen láncszeme,
villan az ég, fényszeme tündököl,
a végtelen ösvény, mint ismerőst üdvözöl.
