Szárnyait tárja a bársony éjsötét,
vállamon vándorol szelíden csendje
és érzem, mint árad szét az öröklét
ujjongón, és a forrás szíve-lelke.
Zenél és szökken, vigadozó vizek
öléből sikoltva tör fel az élet,
s a föld méhéből túláradó könnyek
végtelenje, vibráló csillagképlet.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
