Én nem tudom, milyen lett volna
veled megöregedni,
talán kissé botorkálva
ölelnénk egymást, lennék
a támaszod hűvös estéken,
kéz a kézben merengenénk
megannyi emléken.
Én nem tudom, milyen lett volna…
átsétálni veled őszből a télbe,
csókkal simítani fáradt szemedet,
érezni féltő pillantásod,
látni pára-csillag könnyedet,
mint hull remegő, beteg kezemre,
és te csókot lehelsz rá,
puhát, meleget.
Tudod, nagyon szerettem volna
veled megöregedni,
görbe háttal is azt hinni,
délcegen járok, felkérni
téged egy táncra,
őszülő fejjel az ifjút játszva.
Igen, jó lett volna
együtt hallgatni a csendet,
fakuló fényben látni, mint ragyogsz,
a múló idő szőtt arcodra
finom redőket, teljessé téve
a tökéletest.
Eltűnődöm, mi az igaz szerelem,
mikor egymással vagyunk, egymásért,
hibáinkon együtt nevetünk,
örök üdének látjuk a másikat,
és mindent megszépít a szeretet.
Tűnődöm, lelkünk összeforrt,
és dobbanó szívem dallamán
szeretlek időn és téren át.