Árnyék és fény játszott velem,
nem harcoltam, már belém égtél,
sebektől sajgott a lelkem,
most „mázlim volt, ennyi az egész”.
Ott jártam újra álmomban,
ezer emlék volt a gyóntatóm,
pillanat-morzsák hajszoltak,
mikor „résnyire nyílt egy ajtó”.
Suhanó éji csillagfény,
bűvös hold, „és én a résen át”
tétova időszökevény,
éreztem a lét lágy sóhaját.
Opálködben „kicsúszhattam
az ég alá, a kertbe,” sötét
árnyakkal együtt suhantam,
némaságban csillant a remény.
Lám, „s most verset ciripelek”
én, „hejehujázó” lélek-arc,
mint „nyári tücsök a fűben.”
Tudod, a sok emlék felkavar.
Az idézetek Orbán Ottó A csodaöreg című verséből valók.
