Kristófné Vidók Margit: Elrejtettelek

Emlékdobozokba rejtettelek,
hogy soha ne találhassanak rád,
ködfátyolos múltba mentettelek.
Most rezdülésnyi sóhaj vagy a mában,
és fénylő titkok tudója lettél,
szelíd borongás a fakókék égen.
Nyitom a dobozt, zenéljen néha,
csend partjain dobban szívverésem,
sercenésnyi lángszívek éjszakája
feltárja kapuját, rólad álmodom,
ezen a helyen csak az enyém vagy,
vigyázlak, óvlak, hozzám tartozol.
A múló idő rejtett lapjain
felvillannak apró emlékszikrák,
neved őrzöm, újra tanulok élni,
lassú léptekkel közeleg a remény
gyógyítva fájó lelkem sebét –
megérintettél, majd elhagytál könnyedén.
Nem sétálunk többé holdas éjeken,
gyönyör és fájdalom követ éberen,
ismerős csendmoraj, kábult lüktetés,
kalitkába zárt emlékek zokognak,
a hajnali sugárral izzón lobognak,
hol vergődve ölelik át a végtelent.

További bejegyzések