Hozzám hajoltál éreztem illatod,
hallgattuk a tűnő éj-melódiát,
hullámzó habok ringattak csillagot,
a mindenség ölén örökös izzás.
Elhervadt szirmok váltak időtlenné,
míg halk szívverésed magamba loptam,
észrevétlenül váltál velem eggyé,
míg suhantunk a halványuló holddal.
Lázas éjszakák, kín, fájó gyötrelem,
egy végtelen ölelésben elcsitult,
hamvas, hűs éjszakák ezüstös selyme,
izzó hajnal-lobbanással ránk borult.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
