Kristófné Vidók Margit: Ébredő hajnal

Vörös-lila derengés a fák között,
arany glóriáján ragyogott a fény,
egyre terjedt, égi teste tündökölt,
szivárvány köntösben a hajnal eszmélt.
Beszökött szobámba a redőnyön át,
sugarait ontotta rám selyemként,
arcomra simította új nap pírját,
csitt, suttogta, álmodj tovább, ne beszélj!
Nyomában harmatcsepp-gyöngyök siettek
felszállni a kibomló azúr égre,
eggyé olvadva végtelen vizekkel,
piciny emlékei az ébredésnek.
Játékos ujjain illanó lepkék
keringtek, mezőillatú hajában
megcsillant a szűzi érintetlenség,
csábító tűzfátyla lebbent halványan.
Lassan, reszketőn felkúszott az égre,
és én csodáltam kibomló fényeit,
mosolyát szórta a végtelen kékre,
önfeledten táncolt felhők szélein.
Egymásba olvadtak észrevétlenül
bús éjszakák és nevető nappalok,
a látványtól testem-lelkem részegült,
míg a hajnali fény velem andalgott.