Szemeidben látom az ég kékjét,
és benne a tengerek mélységét.
Ezüst pillákon könnyek remegnek,
igaz gyöngyei fájó sebeknek.
Zokogva csendülnek a harangok,
hűvös fuvallat viszi panaszom.
A végtelen óceán hallgatag,
szikrát vetnek rajta a sugarak.
Lelkemen átsuhanó sejtelem,
múló emlékek, sírja jeltelen.
Meghallod-e a szívem jajszavát,
midőn az ég elküldi angyalát?
Nevetsz- e, ha már többé nem leszek,
és lelkemmel játszanak bús szelek?
Néma kiáltás, mi a ködbe vész,
Éj bársonyán átnyúló árva kéz.
Aranyló csillagok ragyognak fent,
nyírfaselyemmel betakar a csend.
